Az elmúlt őszön egy nagyon kedves meghívásnak tettem eleget, mikor Kis B. Zoli barátunk szervezésében, baráti-ismerősi körrel részt vehettem egy roppant profin lebonyolított nagyterítékes fácánvadászaton Vásárosnamény határában.
Zoli bátyánk igencsak érdekes ember, aki többek között pénzt és energiát nem kímélve hozott létre egy csodás kis vadász múzeumot.
Az „intézményben” ugyan már többször jártam, de csak akkor figyeltem fel a falakat borító ceruzarajzokra. A vadászat tényleg több mint vadűzés. Ehhez a többhöz pedig az olyan dolgok is hozzátartoznak, mint a vadászati tematikájú képzőművészet. Kölyökkorom óta rajongok Charles Russelnek, a „vadnyugat festőjének” a képeiért. Ma sem tudok betelni a Vadember pecsenyéje című alkotásával, hiszen a lovon vágtató, nyilazó, lándzsájukat a bölény púpjába vágó indiánok megtestesítik mindazt a drámát, amit a vadászat nekem jelent. Sosem tudtam elfelejteni Csergezán Pál szelíd hangulatú grafikáit, melyekkel Fekete István Barangolások című kötetét illusztrálta, és mindmáig kedvtelve gyönyörködöm Wilhelm Kuhnert foto-realisztikus olajfestményeiben, amelyek egy örökre elmúlt világot, a Nagy Háború előtti Afrika vadvilágát idézik meg.
No de visszakanyarodva a házi múzeum falán látott grafikákhoz, rögtön megragadott bennük az alkotó félelmetes rajztudása.
Ahogy minden szőrszál, minden toll úgy helyezkedik el és a „modell” olyan helyzetben van, ahogy azt a való életben tapasztalhatja a vadászember, az bizony elképesztő volt.
A képek szignóit félhangosan böngészve jöttem csak rá, hogy jé, ezeket Boros Zoltán festette. A hátam mögött ballagó szemüveges fiatalember ekkor elmosolyodott, majd pár perc múlva bemutatkozott: Boros Zoltán vagyok. Beszédbe elegyedtünk, majd a FEHOVA-n ismét találkoztunk. E beszélgetésekből született az alábbi interjú, melyből a kárpátaljai magyar vadászolvasó is megismerkedhet Zolival, a természet és vadvilág éles szemű és biztos kezű megörökítőjével.
– Honnan indultál?
– Jó messziről, egész a vajdasági Szabadkáról, ahol 1976-ban láttam meg a napvilágot. Ott jártam ki az általánost és a gimnázium első osztályát is, de érettségimet már Budapesten tettem le. Később jött a Gödöllői Agrártudományi Egyetem, ahol úgymond igazából elkezdtem foglalkozni a rajzolással és festészettel.
Első kiállításom is egyetemi éveimre esik, az a bizonyos első tárlat ugyanis 1996-ban Szentendrén nyílt meg.
Különben sokan megkérdezték már, hogyan lettem természet- és vadászfestő, de erre csak azt tudom válaszolni, hogy vadászként. Hiszen mind vadászunk valamire. Én leginkább hangulatokra-érzésekre, amelyeket „síkban ábrázolva” próbálok megfogni és megörökíteni.
– Ezek szerint „őstehetség” vagy, mert nem tanultad akadémiákon a technikákat, csak úgy jött a rajz- és festő-tudásod?
– Ebben lehet valami, hiszen ahogy mondod, semmiféle képzőművészeti iskolát nem végeztem. Ugyanakkor nagyon sokat tanultam Muray Róberttől (a 2009-ben elhunyt művész illusztrálta az egykor nagy sikerű Búvár zsebkönyvek több kötetét és többek között a Képzőművészeti Egyetem címzetes docense címet is megkapta) mint mentortól.
Ma is követendő példának tartom, hiszen személyében a magyar természet és vadászfestészet egyik halhatatlan alakját tisztelhetjük.
Ma már tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és 2003-ban megkaptam a Vadászati Kulturális Egyesület Arany Ecset-Toll díját.
– Tudomásom szerint „tanulmányút” céljából eljutottál Afrikába és megfordultál Brit-Columbia fenyőerdeiben is. Az egzotikus vagy hazai tájat és vadvilágot kedveled inkább?
– Nincs kedvenc vadfajom és tájam. A vadvilág és a természet mindenhol gyönyörű. A maga nemében egy sokat látott tanzániai öreg kafferbika, mely élete során fajtársaival és az oroszlánokkal is rengeteg harcot vívott, épp olyan érdekes, mint a márciusi mezőn kergetőző „kerge nyulak” az Alföldön.
Minden a hangulattól függ, mint ahogy az is hangulatfüggő, milyen technikát alkalmazok.
– Mi a kedvenc technikád?
– Mivel ismered a munkáimat, már biztos rájöttél, hogy a ceruzarajz. Szinte gimnazista koromtól rajzolok ugyanis, és vallom, hogy mindennek az alapja a rajzkészség. Ahogy a vonalakból, árnyékokból kibontakozik a téma, és
a ceruzád alatt alakot ölt az egerésző róka vagy a vágtázó mezei nyúl, az még most is megunhatatlan számomra.
Ettől függetlenül pedig a másik kedvenc technikám az akvarell-festészet.
– Van különlegesen kedves munkád?
– Minden munkám kedves a szívemnek, de amire nagyon büszke vagyok, az a sepsiszentgyörgyi Székelyföldi Vadászati Kiállítás és a Keszthelyi Vadászati Múzeum diorámáinak háttérfestményei.
– A híres nagy elődök nem nyomasztanak? Csergezán Pál, Muray Róbert, Balogh Péter olyan nevek, akikkel igen nehéz lehet versenyezni…
– A jeles nagy elődök életműve nem szabad, hogy nyomasszon! Én nem egy második Csergezán vagy Muray szeretnék lenni, hanem Boros Zoli a saját erényeivel és hibáival. Ehhez pedig az elődeim munkássága tud igazán inspirációt nyújtani.
– Lesz-e, aki továbbviszi a vadász- és természetfestészetet Boros Zoliéknál?
– Ezt nagyon korai lenne megválaszolni, mert Tünde lányom még csak 9 éves, én titkon azért szeretném, ha ő is erre a pályára lépne.
Matúz István
