Nemcsak jelen van a közösségében, hanem élteti is azt. Vallja, hogy az élet igazi értékei a hétköznapok apró örömeiben és az ellesett pillanatokban rejlenek. Szereti a humort, a közvetlen emberi kapcsolatokat. Erősen kötődik a szülőfalujához. Nem riad vissza az új feladatoktól – még akkor sem, ha azok kihívást jelentenek számára. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Holozsai Erzsébet, a benei kultúrház vezetője, könyvtáros.
Bujdosó Ivett
– Meséljen a gyerekkoráról.
– Tősgyökeres benei lány vagyok. A helyi általános iskola elvégzése után Nagymuzsalyban érettségiztem. Szívesen emlékszem vissza a középiskolás évekre, ugyanis olyan megtiszteltetés ért minket, hogy Vidnyánszky Attila volt az osztályfőnökünk. Őt már akkoriban is a színjátszás érdekelte igazán, így a mi két évünk is rengeteg kulturális programmal, előadásokkal tűzdelve telt. Még most is úgy érzem, hogy óriási nyomot hagyott mindannyiunkban az az időszak. Szerettem volna továbbtanulni, minden porcikámmal az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára készültem. Különórákra jártam, fejlesztettem magam, ám a felvételire már nem került sor, ugyanis édesanyám jelezte, hogy nem állunk olyan jól anyagilag, hogy én egyetemre menjek. Fiatal fejjel meg sem kérdőjeleztem a szavát, akkoriban nem gondoltuk, hogy a szülő is dönthet rosszul, így a család kérésére munkába álltam. Még abban az évben férjhez is mentem, így adott volt a szerelem, a munka és az elveszített lehetőség is egyben.
– A kezdeti nehézségek ellenére könyvtáros lett.
– Minden úgy történt az életemben, ahogy annak lennie kellett. Nem bánom, hogy ilyen későn történt a pályaválasztás. Munkáscsaládból származom, a szüleim a mezőgazdaságból éltek. Mindig ebben láttuk a jövőt, a földművelés volt az, ami az anyagi jólétet, a biztonságot jelentette. Ezért sokáig nem merült fel bennem, hogy szükség lenne más munka után nézni. Közben ismeretlen eredetű egészségi problémával küzdöttem, amely váratlan, szédüléssel járó rosszulléteket okozott. Az orvosok sem tudták pontosan megmondani, mi áll a háttérben, így sokáig nem mertem közösségbe menni. A gyerekek lassan felnőttek, én pedig a betegségem ellenére közösségi tevékenységekkel vettem körül magamat, és Isten segítségével az állapotom lassan javulni kezdett. A tünetek fokozatosan csillapodtak, és újra elkezdtem nyitni a világ felé. Igaz, még nem múlt el minden teljesen, de ma már sokkal bátrabb és aktívabb vagyok, mint korábban, így 2017-ben elfogadtam a felajánlott könyvtárosi állást Benében. Időközben megszereztem az ehhez szükséges képesítést is, így 53 évesen teljesült az álmom, és lediplomáztam.
– Nem bánta meg a döntését?
– Nem, sőt, azóta is boldogsággal teli minden nap, amit a munkahelyemen töltök. Társasági ember lévén feltölt, amikor emberek között lehetek, és jó érzés csapatban dolgozni, ismerősöket, barátokat szerezni ezáltal. Időközben kineveztek a felújított benei kultúrház vezetőjévé. Félve, de közben örömmel vállaltam el, hiszen a gyerekek között megfiatalodom. Még a könyvtáros időszakomban 6-8 gyerekkel megállapítottuk a Szélrózsa énekcsoportot, ami időközben 25 fősre duzzadt, tehát a közösségépítés már akkor elkezdődött. Volt is rá igény, ugyanis sokáig nem volt nagy kulturális élet Benében. Ez azóta megváltozott, számos csoportot alapítottunk, igyekszünk minden ünnepi alkalmat megfelelően megtartani. Csatlakoztunk a Hagyományok Háza Hálózat kárpátaljai kirendeltségének programjaihoz is, ezáltal folyamatosan fejlődünk, építjük önmagunkat és a benei kulturális életet, öregbítjük a település hírnevét. A könyvtárban emellett működik az édesanyák köre is, ahol minden kedden összegyűlünk, és megosztjuk egymással az élet ügyes-bajos dolgait. Megbeszéltük, hogy csak a jó dolgokat említjük ilyenkor, ám sajnos ez napjaink nehézségei miatt szinte lehetetlen. Ami viszont lehetséges, az az, hogy lelket öntsünk egymásba, imádkozzunk a békéért, és pozitív érzésekkel hagyjuk el a kultúrház épületét.
– Szerető család veszi körül.
– Még fiatalon, 1987. szeptember 5-én férjhez mentem. Józseffel három gyermekünk született, ám sajnos az első kisbabánkat néhány napos korában elveszítettük. A második gyermekünk, a kislányunk 1989-ben született, három évvel később pedig a fiúnk is világra jött. Ők lettek az életünk értelme. Gabriella jelenleg könyvelőként dolgozik a beregszászi tanügynél, Ádám pedig a budapesti levéltárban tevékenykedik. A lányunk már megajándékozott egy unokával, a kis Zsombor beragyogja az életünket. A fiunk is boldog párkapcsolatban él szintén benei barátnőjével, mi pedig már alig várjuk, hogy a kapcsolatuk szintet lépjen.
– Megfordult a fejében, hogy ön is külföldre költözik?
– Egy pillanatra sem. Rajongó típus vagyok, rajongok a családomért, a gyerekekért, a falunkért, tehát óriási lokálpatrióta lévén nem hagynám el Benét. Mindig az a kérdés motoszkálna a fejemben, hogy hová jönnének haza a fiatalok, ha senki sem marad a szülőföldjén? Így mi a végletekig kitartunk Kárpátalján.
– Megbízik az emberekben?
– Teljes mértékben. Én mindig mindenkivel 100 százalékról indulok, nem feltételezek rosszat senkiről. Amennyiben mégis negatívumot tapasztalok, azon igyekszem mihamarabb túllendülni, hiszen olyan rövid az életünk. Ezért a jó élményekbe kell kapaszkodni, nem pedig a negatívumokra koncentrálni.
– Mi az, ami elszomorítja?
– Az emberek rosszindulata, illetve a más tollával való ékeskedés. Szeretek mindent a helyén kezelni, nem kell a bolhából elefántot csinálni, sem pedig elbagatellizálni dolgokat. Nagyon jó a humorérzékem, a nehezebb pillatokban ez a tulajdonságom segített átlendülni a problémákon.
– Van, amitől fél?
– Igen. Attól, hogy történik valami fontos, de nem figyelek eléggé, nem rögzítem, és később már nem tudom felidézni, és örökre elveszlik bennem. Talán ezért is készítek olyan sok fényképet – nem profi minőségben, ám számomra az érték inkább eszmei.
– Vannak céljai?
– Szeretnék minél több hasznos programot szervezni fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. A terveim között szerepel egy mentálhigiénés szakember meghívása, ugyanis fontosnak tartom az érzelmi biztonság és a lelki jóllét tudatos erősítését, főleg olyan közösségekben, ahol az emberek gyakran csendben hordozzák a terheiket.
– Mi a legnagyobb tanulság az életében?
– Az, hogy nem szabad feladni. Mindig lehet és lesz is jobb, törekednünk kell erre és bízni a Jóisten segedelmében.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
