Brunszvik Teréz még az 1800-as évek elején alapította az első magyarországi óvodákat. 1836-ban egyesületet hozott létre az elterjesztésére. Nem véletlen, hogy róla nevezték el az egyik legnívósabb szakmai elismerés, amely kiemelkedő óvodapedagógiai munkáért, valamint az óvodapedagógus képzésben kitűnő munkát végző oktatók elismerésére adományozható. Ebben a magas kitüntetésben részesült a beregszászi Morilják Erzsébet nyugalmazott óvodavezető.
– Hogy miért ezt a szakmát választottam? Én is voltam óvodás, s nagyon szerettem ott lenni. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, más eszembe sem jutott, ez volt a világ legtermészetesebb dolga számomra – kezdte beszélgetésünket a 75 éves szakember.
– Szülei is így gondolták? – érdeklődtem tovább.
– Már nagymamám, és édesanyám is ebben a szakmában dolgozott. Akkor még az óvodát gyermekkertnek nevezték. Ezért nem volt meglepő, hogy én is ezt a szép szakmát választottam. Friss diplomás, óvónőként Beregújfaluba helyeztek, mely község elég messze van Beregszásztól, és az utazás akkoriban bizony nem volt túl kényelmes, ponyvás teherautókon utazgattunk. Néhány év múlva a muzsalyi szovhozüzem óvodájában folytathattam a pályát, az már jóval közelebb volt a városhoz.
Örültem is ennek, de még inkább annak, amikor végre a szülővárosomban kaptam állást. Negyven évig voltam óvodapedagógus, majd vezető.
– Manapság sok szülő panaszkodik, hogy a gyereke kezelhetetlen, felesel stb. Erzsike néni hogy látja? Régebben valóban szófogadóbbak voltak a kicsik?
– Igen. Könnyebben lehetett őket kezelni, nem voltak tévé, számítógép, ami igencsak csábítja őket. A technika sok előnnyel jár, viszont sok kárt is okoz. Egyszer, felajánlották, hogy televízióval ajándékozzák meg az általam vezetett gyermekintézményt. Elutasítottam. Annak idején még könyvből olvastunk mesét, a népi játékokból gyűjteményem volt. Igaz, mindezt nem egyedül csináltam, a kollégáim, mint Rácz Mária és Ripkovics Judit segítettek ebben.
Bár nem született gyermeke, mégis irigylésre méltó türelemmel foglalkozik mások gyermekeivel, mint mondta, őt ezzel kompenzálta Isten, neki a sok-sok óvodás volt a családja.
Ha akadt egy problémás gyerek, mindig arra gondolt, hogy akár az övé is lehetne, ezért őt még közelebb érezte magához.
– Mivel teltek a napjai, miután nyugdíjba vonult?
– Húsz évvel ezelőtt még nem éreztem úgy, hogy egész nap pihennem kellene, így az ötletem támadt, hogy könyvtárat nyitok a református egyház egyik termében, ugyanis a legkedvesebb elfoglaltságom az olvasás. Rengeteg kötetet kiolvastam, mindenevő voltam, a történelmi könyvektől a családregényeken át az ismeretterjesztő kiadványokig mindent szerettem. Az évek alatt egyre bővült a bibliotéka, nagyon sokan látogatták. Olyan idős embereknek, akik nem tudtak eljönni a könyvért, de szerettek olvasni, én elvittem haza, a kért olvasmányt.
De egyébként is látogattam az öregeket, volt egy listám, az alapján kerestem fel legalább 150 idős beregszászit. Most viszont már én vagyok abban a korban, hogy segítségre szorulok.
Egy diakónus istápol, ha kell, elvisz az orvoshoz, amiben tud, segít, és ez nagyon jól esik. Most így éldegélünk 86 éves férjemmel.
Amikor a díjra terelődött a szó, Erzsike néni erről nagyon szerényen beszélt.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a kitüntetés, bár nem voltam óvodalapító, csupán igyekeztem jó óvónő és vezető lenni. Remélem, az eltelt negyven év alatt tettem valami maradandót e téren, és az utódaim is hasonló szeretettel és odaadással folytatják.
Hegedűs Csilla
