Kárpátalján volt olyan időszak, amikor nem volt egyszerű hozzájutni bizonyos magyar sajtótermékekhez.
A mai 40-50-esek talán emlékeznek még rá, amikor bizonyos külföldi magazinok kézről kézre jártak, és bibliai megbecsülést élveztek. Most nem csak a 90-es évek „jugójárása” során beszivárgó szexlapokra gondolok.
Volt ugyanis ebben az időszakban egy magyar újság, ami sok tizenéves fiú számára a legendák birodalmát jelentette. Kalandok, fegyverek, régi nagy világjárók, vadak és vadászok köszöntek vissza az oldalairól. Nos ez a lap volt a Nimród.
Ha kezünkbe került, faltuk minden betűjét, hiszen egy olyannyira más vadászvilág mutatkozott be benne, amit mi itt a szocialista Szovjetunióban elképzelni sem tudtunk.
Aztán minden megváltozott. Kinyíltak a fizikai és eszmei határok és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy elsőéves egyetemistaként ott fúvok bodor füstfelhőket pipámból Homonnay Zsombor szerkesztőmunkatárs társaságában, ahol ez a lap születik. Horribile dictu talán még e pipázgatások is hozzájárultak ahhoz, hogy zsurnaliszta legyek, no de nem akarom önvallomásokkal untatni a kedves olvasót. Mert miért is ragadtam most „klaviatúrát”? Nos, csak azért, mert volt abban az időszakban egy ember, aki majd három évtizedig – egész a legközelebbi közelmúltig – ült a híres kittenbergeri bivalyszarv alatt, a főszerkesztői székben.
Ő dr. Zoltán Attilla, aki két hónapja dr. Kovács Zoltánnak, a 2021-es „Egy a természettel” Vadászati Világkiállítás kormánybiztosának adta át a lap kormányrúdját.
Vele beszélgettünk egy amolyan „akasszuk a hóhért” (vagyis adjon interjút a zsurnaliszta) diskurzus keretein belül.
– Hogyan emlékszel vissza a Nimródnál eltöltött 28 esztendődre?
– Csak örömmel – csillan meg a jól ismert huncut mosoly öreg barátom szemében – hiszen az a 28 év (pont ennyi ideig ült a főszerkesztői székben Kittenberger Kálmán is) rengeteg szépet és jót hozott. A rosszat meg úgyis gyorsan elfelejtem. Tudod, igen érdekes időszakban vettem át a Nimródot. A rendszerváltás hajnalán jártunk és érződött, hogy az egész társadalmat, így a vadászok társadalmát is gyökeres változások járják majd át. Újítani kellett és ez nem volt egyszerű. Az a formátum, ahogy a lap a 60-as és 70-es években megjelent, a kilencvenes évekre óhatatlanul túlhaladottá lett, hiszen az újság igen rossz nyomdai minőségben, zömében fekete-fehérben jelent meg, ami akkorra vállalhatatlanná tette. Égetően fontos volt lépni e téren, mert a rendszerváltás sajtóliberalizációjának köszönhetően „feléledt” a konkurencia is. A Magyar Vadászlap, Magasles, Venátus Magazin, hogy csak a legnívósabbakat említsem, arra kényszerítette a Nimródot, hogy haladjon a korral. A jó értelemben vett versenyhelyzet viszont minden oldalnak jót tett, az igazi nyertesek meg az olvasók lettek.
– Hogyan sikerült talpon tartani a Nimródot?
– A legfontosabb az anyagi alapok megteremtése volt. Én pedig, amit tudtam e téren, megtettem. A belvárosi József nádor téri szerkesztőséget feladtuk, kiköltöztünk a Vérmezőre a Medve utcába, megjelentek a reklám oldalak és persze a Vadászkamara is igyekezett tulajdonosként eleget tenni kötelezettségeinek. Ennek köszönhetően
a Nimród mind küllemben, mind tartalomban „kiszínesedett”.
– A kinyíló világ viszont neked is új ötleteket adott, hiszen egyszercsak megjelent a Nimród Safari, ahol olyan nagyrabecsült vadászok kezdtek publikálni, mint Hídvégi Béla bácsi, dr. Gergely Imre vagy Ugray Tamás…
— A rendszerváltás és kapitalizmus lehetővé tette, hogy a magyar vadászok egzotikus, a vasfüggöny által addig elzárt vidékekre is eljussanak. Ez hozta létre a Nimród Safarit, ami a magyar nagyközönségnek is elhozta a trópusok és a sarkvidékek egzotikumát. Gergely Imre barátunk meg pláne termékeny szerző lett, hiszen a háború után ő volt az első magyar vadász, aki összehozta a nagy afrikai ötöst (oroszlán, leopárd, elefánt, rinocérosz és bivaly) és több mint tucatnyi alkalommal járt Afrikában. De jogosan említetted Ugray Tamást vagy Hídvégi Bélát is, akik az ázsiai és észak-amerikai embert próbáló magashegyi vadászatokba nyújtottak bepillantást.
– Meglepő módon határon túli magyarok is publikáltak mind a Nimród, mind a Nimród Safari oldalain, gondolok itt az „öreg” dr. Gyimesi Györgyre és fiára, Gyurira akik Szlovákiában élő királyhelmeci magyar vadászok…
– Nem volt ebben semmi meglepő, mindig örömmel biztosítottam teret minden magyar vadásznak, hogy elmondja tapasztalatait-mindennapjait, ahogy neked is megjelentek kárpátaljai beszámolóid. Véleményem szerint a magyar vadászok összetartó mikrokozmoszában a határon túliaknak is szerves szerepet kell vállalniuk. No, de e téren van még egy-két ötletem, mert a Nimród éléről ugyan leköszöntem, de azért, dacára a 72 esztendőmnek, szeretnék még megmaradni a pályán.
– Nevezetesen…
– Egyrészt az elektronikus újságírásban Hunor Webmagazin és Safari Magazin néven publikálgatunk ifjú kollégáimmal, másrészt az általad említett Nimród Safari megújulva, alaposan átalakulva Hunor Safari néven jelenik majd meg. E lapban viszont már nem csak a vadászokat, hanem az erdészektől a természetfotósokig, a gombászoktól a vadgyümölcs- gyűjtőkig, a madármegfigyelőktől az egyszerű bakancsos túrázókig minél szélesebb rétegeket igyekszünk majd megszólítani.
A kedves kárpátaljai vadásztársak pedig keressenek bennünket a www.hunormagazin.hu oldalon, mert várjuk ám az őket észrevételei és beszámolóikat is.
– Dr. Kovács Zoltánnak, az utódodnak mit kívánsz?
– Csak azt, hogy vigye sikerre terveit. Legyen olyan sikeres a 2021-es Vadászati Világkiállítás – melynek sziszifuszi terhei a vállát nyomják –, mint amilyen a 1971-es volt. Legfőképp pedig sikerüljön megtartani a Nimródot továbbra is a magyar vadászok kedvenc sajtóorgánumának, valamint őrizze meg azt a kittenbergeri örökséget, melyet magam is igyekeztem – hol jól, hol kevésbé jól, de mindig tiszta szívből – szolgálni.
Matúz István
