Amikor először hallottam, röhögtem. Amikor másodszor, mosolyogtam. Amikor harmadszor is elújságolták, leesett az állam.
Lopják a kukákat!
Amikor elmesélték, hogy egy Ungvár közeli falu agyafúrt lakosa felvásárolja a lopott holmit, elkezdtem rettegni.
Ránk szállt a kukamaffia!
Aztán nehéz vállalkozásba fogtam. Gondolkodtam. Valóban annyira rossz a helyzet, hogy egyesek már csak így tudnak megélni? Mi jöhet még? Kirabolják a second hand shopokat?
Nem elég nekünk a cigarettacsempész, az élelmiszer-, a gyógyszerhamisító maffia… Nincs elég bajunk a korrupt csinovnyikokkal, a saját szakállára büntető rendőrrel… már a szemetünk sincs biztonságban?!
Ez bizony félelmetesebb a decentralizáció, az oktatási és nyelvtörvény együttes hatásánál. Pedig ezek egyenként is felérnek egy-egy társadalmi tömegpusztító fegyverrel.
Nincs mese. Törvényre, szankciókra van szükség.
Teszem azt, akit kukalopáson kapnak, az egy hétig, mindennap (reggel és este!) felsepri annak az utcának a járdáját, ahol a szörnyű tettet elkövette. A visszaesőket egytől tíz évig terjedő kukásautó-szolgálatra ítélhetnék. Ez, egyéb pozitív hatásai mellett, visszatartó, elrettentő erővel bírna. A delikvens egy életre megutálná a kék, műanyag tartályokat, ha meglátna egy ilyet, fejvesztve menekülne még a környékről is.
Persze akadnak korszerűbb és tudományosabb módszerek is.
Meg kellene pályázni a lopásbiztos kukák előállítását. A tárolókra fel lehetne szerelni egy számítógép vezérlésű elektronikus berendezést, mely, ha valaki eltulajdonítás gaz szándékával nyúlna e nélkülözhetetlen tárgyhoz, azt előbb lefújná légfrissítővel, megbilincselné, s csak azt követően engedné szabadon, miután egy beépített magnóról elhangzana az ország valamennyi eddigi államfőjének és miniszterelnökének a népnek tett, be nem váltott ígérete.
S ha valaki azt hiszi, hogy mindez valami vicc, szóra sem érdemes bagatell probléma, az hatalmasat téved. Tessék csak ellopatni azt a szerencsétlen kukát, aztán igényelni egy újat…
No de ez már egy másik vérfagyasztó történet…
