Sok évtized rutinja dobja a vállamra a fegyvert. Ma sem esett semmi, de nem baj. Ma nem baj, hiszen Sanyi barátunk születésnapját ünnepeljük. 99 az öregfiú, bármily hihetetlen is. Ennek okán persze jókat kortyintok a zsebemben lapuló flaska extratömény, fenyőaromával ízesített oxigénjéből.
A szegényített urán magvas, tungstenbevonatos, ultra-hiperszonikus lőszerek néha összekoccannak a zsebemben. A vadászfegyver ballisztikai komputere meg időnként felcsipog, mert én marha megint elfelejtettem beállítani rajta a programokat. Robby, a robot vizslám is csak megszokásból vetít ki 3D-s csali-kacsa hologramokat a Tisza medrébe. A folyómeder vastag, nejlon palackokkal ékített, bugyirózsaszín mocsokrétegére – ami az egykori szlatinai sóbányából kimosódott atomhulladéktól erőteljesen fluoreszkál – évek óta nem szállt le vízimadár. Ócska már a digi-dog programja, újra kellene formatálni, de úgy megszoktam a hülyeségeit, hogy inkább hagyom. Sárgás-takonyzölden szűrődik át a kelő nap sugara az egykori Fekete-hegy irányából, ahol most hatalmas gödör tátong. Valami texasi bányavállalat keres unobtániumot arrafelé a Tőke – áldassék a neve – nagyobb dicsőségére. Remélem megtalálják, amit keresnek és mielőbb hazamennek.
Közben lassan kiérek a régi vadásztanya irányába. Messziről világít a cimborák atom-tábortüze, mely felett egy százesztendős rézbográcsban vörösboros őzpörkölt rotyog. Persze nem őzből és pláne nem borból. Ezen adalékok helyett Tesco-Lidly-Penny-Barva márkájú szintetikus sűrítményt melegít a hidegfúzió lángja, mely a tábortüzek fáját hivatott helyettesíteni, hiszen tűzifa bizony már rég nincs Ugocsában.
Sándor szokás szerint csúnyán kehel, mióta az Okawangónál összeszedett valami mutáns, krokodil- influenzát, nem tudják kikúrálni az orvosok. Igaz az én antigravitációs-tolószékem is bedöglik időnként, de azért a Sanya helyében beperelném azt a sintér dokit, aki ilyen harmadosztályú vastüdővel szúrta ki a szemét. Döcögve érkezik Laci is, aki pörköltjét kavargatva elsőként szólal meg. –Vajon mi lehet Atyafipistával? Emlékeztek még rá?
Plátói a kérdés, hiszen mind tudjuk, mi lett vele. Negyed évszázada egy ködös őszi hajnalon azt állította, vadlibák hangját hallja. Vállára dobta hát az ócska mordályát és eltűnt a ködben, keresve a lilikeket. Egyesek szerint maga is köddé vált. Mások azt állítják, elrepült a libákkal, mint Nils Holgersson, és rálelt a Paradicsomra, ahol szabadon iszik a patakok vizéből, miközben bükkfaláng felett süt frissen fogott pisztrángot.
– Tegnapelőtt láttam egy őzet – szólal meg az ünnepelt – és képzeljétek, egész egészségesnek tűnt. Csak a két lapockája között volt egy méteres csáp, meg a bal combjából nőtt ki egy kétökölnyi daganat.
Hümmögve hisszük is meg nem is, hiszen ez a Sanya már fiatal korunkban is javíthatatlan álmodozó volt. Fenntartható fejlődésről, biodiverzitás megőrzésről meg egyéb fantazmagóriákról mesélt már akkor is. Persze sosem hittünk neki, hiszen cimboránk élete 99 éve alatt nemcsak vadásznak, de páratlan nagyotmondónak is kiváló volt.
