Még nem is olyan régen maga is e tanintézmény diákjai közé tartozott, itt tanult, tervezte a jövőjét. Az egykor oly céltudatos, szorgalmas kislány nem kevésbé energikus felnőttként ismét líceumba jár, most már tanárként és három gyerek édesanyjaként. A Kárpáti Igaz Szó kulcslyuk rovatának vendége Dejneka Katalin, a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceum biológiatanára.
– Milyen volt a katedra felé vezető út?
– Pedagóguscsaládból származom, édesanyám még most is dolgozik, én pedig mindig is tudtam, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni, mindenképpen tanítani akartam. Az óvodában óvó néni akartam lenni, amikor iskolás lettem, akkor pedig természetesen tanító néni. Mindig szerettem a természetet, s amikor ötödik osztályban behatóbban kezdtünk vele foglalkozni, elhatároztam, hogy én ezt a tantárgyat nem csak tanulni, tanítani is fogom. Következetesen haladtam a célom felé bár anyukán szerette volna, hogy orvos legyek (ugyanazokat a vizsgákat kellett tenni, mint a biológia szakra). Amikor sikeresen levizsgáztam biológiából, már biztosan tudtam, hogy révbe értem.
– Nagyon céltudatos ifjú hölgy volt. Az élete ezután is a tervei szerint haladt?
– Eleinte igen, vörös diplomával fejeztem be az egyetemet, majd férjhez mentem gyermekkori pajtásomhoz, első szerelmemhez, aztán a terv szerint a karrier jött volna, de az valahogy nem sikerült. A férjemnek akkoriban Lembergben volt állandó munkahelye, és én hozzáköltöztem. Próbáltam én is valahol elhelyezkedni, de ez nem jött össze, 2008-ban aztán hazajöttünk. Majd megérkezett Palika, s most már őt neveltem. 1 éves lehetett a kisfiam, amikor sikerült állást kapnom a Técsői Református Líceumban, kémiát tanítottam egy évig, aztán jött a következő baba, Katinka. Amíg gyesen voltam, lett egy hobbim, ami úgy kezdődött, hogy a kisfiam születésnapjára sütöttem egy tortát. Remekül sikerült, nem csak finom volt, hanem szép is. Előbb csak az ismerőseim rendeltek tőlem, majd lassan idegenek is. Két évig tortákat sütöttem, a recept az anyukámé, a díszítést az internetről tanultam. Mindig is jó volt a kézügyességem, a virágok s egyéb díszek remekül sikerültek, így teljesen átálltam tortadíszek készítésére. Előbb ezeket cukrászdákban próbáltam eladni, majd lassan kaptam megrendeléseket is. Rengeteget dolgoztam, volt, hogy 3-4 óránál nem aludtam többet. Nagyon időigényes ez a munka, meg ott voltak a gyerekek is, de örültem a kereseti lehetőségnek, s közben váratlanul megérkezett Szandika is. Három gyerek mellett nagyon hamar felnőtt lesz az ember, átértékelődnek a dolgok, háttérbe kerül az „én”. Még egy ideig csináltam a tortadíszeket, majd egy idő után rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Nagyon kimerültem, s kénytelen voltam visszavenni az iramot. Idén végre állandó munkahelyem lett a líceumban, s azt csinálhatom, amit mindig is akartam.
– Milyen érzés ott tanítani, ahol korábban tanult?
– Nagyon jó. Remek kollektívába kerültem, olyan mintha hazatértem volna. A kollégákat valahol még mindig a tanáraimnak tartom, igyekszem megszívlelni a tanácsaikat. Még azt sem felejtettem el, milyen diáknak lenni, így talán jobban megértem mit, miért tesznek a gyerekek. Azonban nagyon kell vigyázni. Ha túl engedékeny vagy elnéző vagyok, visszaélnek vele.
– Van valamilyen receptje a jó tanár–diák viszony kialakításához?
– Még tanulunk egymástól. Igyekszem következetes lenni, betartani az ígéreteimet, s ugyanezt követelem meg tőlük is. Egy bizonyos recept nem létezik, hiszen már a nyolcadikosok és a végzősök között is nagy a különbség. A kisebbek még alakíthatóbbak, a végzősök már felnőtteknek érzik magukat, úgy gondolják, már eleget tudnak. De mindegyikükhöz meg lehet találni az utat.
– Van kedvenc tanítványa?
– Nincs. Mindegyiküket egyformán szeretem, és mindenkit valami másért.
– Mennyiben változtak a diákok az ön korosztályához képest?
– Mintha kevésbé lennének céltudatosak, sokan nem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból, sokaknak nincs jövőképük, csak hagyják megtörténni a dolgokat.
– Hogyan neveli a gyerekeit?
– Mint már említettem, nagyon fontosnak tartom a következetességet. Igyekszem bevonni őket mindenbe, közösen csináljuk a házimunkát és a játékot is. Sokat beszélgetünk. Nálunk elmaradhatatlan rituálé az esti mese, amit nem a könyvből olvasok, kitalált szereplői vannak, általában három testvérről vagy három barátról szól, akik különböző csínyeket követnek el, számtalan kalandba keverednek, s mindig megbeszéljük, hol hibáztak, mit kellett volna másképpen tenniük. A gyerekeim imádják ezeket a meséket. Visszaemlékezve az én gyermekkoromra, úgy érzem, engedékeny vagyok a gyermekeimmel.
– Fontosnak tartja a hagyományőrzést?
– Igen, szerintem nagyon fontos, hogy megőrizzük hagyományainkat, hiszen múlt nélkül nincs jövő. Húsvétkor nem kirándulunk, hanem locsolódunk, karácsonykor pedig kántálunk. Az asztalra ilyenkor a tradicionális ételek kerülnek. Ezek nagyon szép hagyományok, és tulajdonképpen a családi összetartásról szólnak, hogy legalább nagyobb ünnepeken összejöjjenek a rokonok, tudjunk egymásról. Az elmúlt néhány évben sok közeli hozzátartozómat veszítettem el, s ilyenkor döbben rá az ember, milyen jó, hogy volt alkalmunk együtt lenni, beszélgetni. A mai világban, amikor a gazdasági válságnak köszönhetően országok választják el egymástól a családtagokat, sok helyen unokatestvérek sem ismerik egymást, és tulajdonképpen magukra maradnak a világban. Nagy értéknek tartom a hagyományokat.
– Mondjon néhány szót a családjáról.
– A férjem kamionsofőrként dolgozik. Sajnos elég ritkán látjuk, de ha itthon van, minden idejét a gyerekeknek szenteli. Palika és Katinka már iskolások, Szandika hároméves és óvodás, de úgy látom, ő fog a nyomdokaimba lépni. Ő is szeret nevelni, magyarázni, a minap a télikabátoknak tartott előadást valami fontos dologról. Anyukám, aki szintén tanítónő, sokat segít nekem, amiért nagyon hálás vagyok. Nélküle sokkal nehezebb lenne az életem.
– Hogyan osztja be a napját, hogy mindenre jusson idő?
– Reggel 5-kor kelek, elvégzem az otthoni teendőimet, 6-kor keltem a gyerekeket, előbb elviszem a nagyobbakat az iskolába, majd a kicsivel az óvodába megyünk, délutánig dolgozom, aztán irány a zeneiskola, hisz Palika zongorázni, Katinka hegedülni tanul. Amikor nincs zene, akkor pingpongozni járunk. Négy óra körül elhozzuk Szandikát az óvodából, bemegyünk édesanyámhoz, ott megetetjük a nyuszikat, sokszor ott is vacsorázunk. Különösebb időbeosztást nem csinálok, amit feltétlenül el kell végeznem, azt megcsinálom, a többit pedig fontossági sorrendbe rakom.
– Mi az, amit feltétlenül meg szeretne valósítani?
– Biológusként és emberként is nagyon fontosnak tartom környezetünk védelmét, tisztántartását. Rendkívül zavaró, hogy bárhova megyünk, szeméthalmokba ütközünk, és ez sajnos nemcsak a városokban van így. Ez a helyzet a Tisza-parton, az utak mentén és az erdőben is. Itt Kárpátalján csodálatos környezetben élhetnénk. Sokan Svájchoz hasonlítják vidékünket, s az emberi trehányság és nemtörődömség szemétdombbá változtatja a környezetet. Én ez ellen szeretnék tenni valamit. Megtanítani a gyerekeknek, milyen sok függ tőlünk. Hogy ha szemetet látnak, ne hagyják ott, annak a kukában van a helye, s ne azt mondják, hogy nem én dobtam oda. Megtanítani őket a szelektív szemétgyűjtésre, felhívni a figyelmet az elementáris, magától értetődő dolgokra is, hogy nem mindig mástól kell elvárni, hogy tegyen valamit, rengeteget tehetnek ők maguk is környezetük megőrzéséért.
Bökényi Magdolna
