Dr. Nagy Endre, a 60-as-70-es évek legendás afrikai magyarjának életútját bemutató cikkünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tanzániában hivatásos „fehér vadászként” (mostanság a Professional Hunter rövidítéseként inkább egyszerűen PH-nak nevezzük e szakembereket) helyezkedik el hősünk. Éli e nem mindennapi hivatás művelőinek kalandos mindennapjait, a korabeli „high life” számtalan tagját juttatja feledhetetlen vadászélményhez, és néha bizony csak hajszálon függ az élete.
Egy alkalommal egy sebzett bivalybika úgy kikészíti, hogy életben maradását csak hűséges vérebének és lélekjelenlétének köszönheti. Ha akkor a véreb nem szedi le Nagy Endréről a dühöngő kafferbivalyt, most sok mindenre másképp emlékeznénk. Miért? Nos, talán leginkább azért, mert a Balaton partjáról indult világcsavargó soha nem tagadta meg magyarságát. Afrikai tábortüzei mellett bizony Szigethy Kálmán, a kor egyik leghíresebb magyar állatfilmese (olyan produkciók fűződnek nevéhez, mint a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a Cimborák, vagy a Nádi szélben) és számos magyar politikus is megfordul.
A hazájától messzibe szakadt „Nagybandi” Földes László földművelésügyi államtitkárral (Földes „Hobo” László édesapjával) és számos más szocialista potentáttal is tartja a kapcsolatot. Mellesleg Földes maga is kiváló és szenvedélyes vadász, akivel Nagy Endre elefántot, oroszlánt és bivalyt is lövet, de a korra jellemző módon Földes élményeit először Szuhai István álnéven írja meg, mert, hogy néz az ki, hogy a szocialista Magyarország népének egyszerű gyermeke Afrikában szafarizik és milliomosokkal kvaterkázik. Ugyanakkor a „szocialista segítségnyújtás” keretein belül a Magyar Népköztársaság és Tanzánia között – részben Nagynak is köszönhetően – egyre szorosabb kapcsolat szövődik. A kapcsolattartásnak is köszönhetően kezd a kádári politikumban körvonalazódni egy vadászati világkiállítás terve, amihez viszont Nagy elengedhetetlen. Nemzetközi ismertsége, kapcsolatrendszere, szervezőkészsége, tapasztalata (ne feledjük: hősünk egy vadászati világkiállításnak 1954-ben, Düsseldorfban már részese volt) és bizony az általa felhajtott pénz is kellett ahhoz, hogy 1971. augusztus 27-én, a ma Hungexpónak nevezett területen megnyissa kapuit a Magyar Vadászati Világkiállítás.
A rendezvénysorozat hatalmas siker! A programok szinte elképzelhetetlen módon határozzák meg a magyar vadgazdálkodás és vadászati üzletág elkövetkezendő évtizedeit. A nemzetközi sajtó New York-tól Moszkváig, Koppenhágától Johannesburgig Magyarországgal van tele. A kiállítást – addig elképzelhetetlen módon – Fülöp herceg és Brezsnyev is megtekinti, miközben Kádár a nemzetközi sajtó dicsfényében sütkérezik!
És, hogy a kiállításnak kárpátaljai aspektusa is legyen: Kovács Zoltán, a salánki erdészet akkori vezetője, e kiállításon üt nyélbe egy üzletet, melynek köszönhetően a Hömlőc lábánál akkor szupermodernnek számító olasz Victoria keltetőgépekkel dolgozva, megkezdi munkáját (a mára sajnos ebek harmincadjára jutott) fácáncsibét és előnevelt madarat Szovjetunió-szerte szállító salánki fácántelep!
Más itt dőlne hátra, és csak a siker édes ízének élvezetével töltené napjait, de Nagy másként dönt. Merui vadászterületén egymásnak adják a kilincset a magyarok. Dolgozik ott két igazi magyar vadgazdálkodási „ikon” Fuchs Antal, a magyar vérebkiképzés és gímszarvas-gazdálkodás legendája, és a szerző egykori tanára-mentora-barátja, a feledhetetlen Rácz Antal, ki mellesleg az Egyetértés VT (ebben a vadásztársaságban volt tag Kádár János is) vadászmestere volt. A két Tóni majd egy esztendőt tölt kinn, és a területet igyekeznek az európai normák szerint berendezni. Lesek, nyiladékok, sózók, dagonyák létesülnek, az eredmények pedig magukért beszélnek. Később vadászik a Meru oldalában Tomai Éva és Zoltán János is, kik házaspárként a magyar vadászirodalom talán legkedvesebb, leghumorosabb hangvételű könyveit jegyzik. A kinn járó magyar vadászok és vadgazdálkodási szakemberek tollából egyre másra jelennek meg a jobbnál jobb modern afrikai vadászkönyvek. Ezek sikerét pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy míg ha a 80-as években egy Szovjetunióbeli kiskamaszt megkérdeztek, hogy „mi leszel ha nagy leszel?”, az a legtöbbször azt válaszolta „űrhajós”. Bezzeg a magyar srácok esetében 10-ből nyolcszor az volt a válasz, hogy „oroszlánvadász”.
Nagy persze már ekkor tudja, hogy a romló tanzániai helyzet miatt előbb-utóbb neki mennie kell. Tanzánia ugyanis egyre jobban eladósodik, véres háború tör ki Ugandával, melynek egyetlen pozitívuma, hogy a véreskezű Idi Amin-t elkergetik Uganda éléről. Végül Tanzánia elnöke, Julius Nyerere is elmondja saját őszödi beszédét, melyet azzal zár: „Megbuktam”. Nagy viszont mindezt nem várja meg, hanem előhúzza „az ötödik ászt” a kabátujjából, és miközben eltemeti feleségét, ki hosszas szenvedés után megtér őseihez, elkezdi szervezni hazatelepülését. Ennek köszönhetően 1988-ban a Nagy família egykori lakhelyéül szolgáló balatonedericsi kúriában megnyitja kapuit a Csalit, mely rendhagyó múzeum és vadaspark keverékeként, egy darabka Afrikát visz a Balaton partjára. A múzeumban Nagy Endre és Windisch-Graetz herceg életművének számító trófea-gyűjtemény, néprajzi anyagok, a parkban pedig afrikai vadakat bemutató vadaspark várja a látogatókat. Az egykori csendőrtiszt, a szebbik nem nagy hódolójaként még arra is talál magában erőt, hogy feleségül vegye unokatestvére fogadott lányát, Beretz Katalint. A több mint 20 évnyi korkülönbség dacára a házasság jól alakul, Nagyra pedig hullnak az elismerések. Így éri meg a rendszerváltást és a demokratikus Magyarország megszületését, melyben – nem meglepő módon – a kommunista elvtársak után az új urakkal is meg tudja magát értetni. Népszerűsége, ismertsége mit sem csökken, ám a kor megteszi magáét. 1994. július 12-én a 81 esztendős világcsavargó magyar örökre lepihen. Hamvai csak részben nyugszanak Balatonedericsen, hiszen szívét imádott Afrikájában, a Meru oldalán, első felesége mellé temették. Életművét Diana leánya gondozza, és Balatonederics határában a Csalit ma is várja a látogatókat.
Hogy ki volt Dr. h.c. dr. Nagy Endre, a Hubertusz Kereszt Arany fokozatának birtokosa, a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetettje, a Német Vadászati Védegylet vadászmestere, egy bárókisasszony férje, grófok-hercegek és kommunista elvtársak kebelbarátja? Elvtelen lakáj, aki egyforma hűséggel szolgálta a Horthy-rendszert, és a legmocskosabb kommunista elvtársakat? Opportunista életművész, akit az élet számtalan kompromisszumra kényszerített? Szocialista playboy, ki imádta a luxust, hiszen még az elvtársaknak szervezett elefántvadászatokon is nyakkendőt viselt, és meisseni porcelánból itta a kávét? Minderre nem lehet egyértelmű választ adni. Önnön ars poétikája szerint, ahogy a római légionárius vallotta büszkén: „Ego sum romanum!” (Én római vagyok), ő azt vallotta: „Vadászember vagyok”. Mindehhez utólag még hozzátehetjük: Nagy Endre hányatott élete során nem egyszerűen vadászember, de jó vadászember és bizony jó magyar ember volt.
Matúz István
