A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Legutóbb Fazekas Mária mesélt, most Tóth László egykori fotóriporterünk osztja meg gondolatait.
Brezsnyevet fényképeztem Csapon
A fáma szerint fényképésznek nem születik az ember, csak azzá válik. Ezt a bölcsességet mintha rám szabták volna, hiszen az iskola befejezése után kezdetben esztergályosként dolgoztam. Akkor ismerkedtem meg Kovács Frédivel, akinek a masinájához alkatrészeket készítettem és közben jómagam is kacérkodtam ezzel a műfajjal. Fotózgattam, de csak magamnak, amatőr szinten. Amíg katona voltam, Frédi már a Kárpáti Igaz Szónál dolgozott. Nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, s miután leszerelem, hívott, menjek én is oda dolgozni, de nem volt üresedés, nem tudtak alkalmazni.
A fotózást azonban tovább folytattam. A jobban sikerülteket beküldtem több helyi orosz és ukrán nyelvű újságnak, többek között a Zakarpatszkaja Pravdának és a Mology Zakarpattyának is, s egyre többet és többet kértek. Végül 1970-től a Zakarpatszkaja Pravdánál teljes jogú fotoriporterként tevékenykedhettem. 21 évet dolgoztam ott. Majd 1991-ben jött a nagy változás és az akkori első számú megyei pártlap teljes gárdáját szélnek eresztették. Az én lábam alól is kicsúszott a talaj. Ám mint ilyenkor gyakran előfordul, mindig akad egy szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet. Számomra ez Fazekas Elemér volt. Így kerültem a Kárpáti Igaz Szóhoz, s dolgoztam nyugdíjba vonulásomig.
Egy ilyen hosszú pályafutás alatt akarva-akaratlanul is számtalan érdekes szituációba csöppen az ember. Volt olyan is például, mint az 1991-ben alapított Novini Zakarpattyánál, hogy „kineveztek” ügyeletes fotóriporternek, ami azt jelentette, hogy tulajdonképpen éjjel-nappal készenlétben kellett lennem, mert soha nem lehetett előre tudni, mikor történik valami olyasmi, amikor sürgősen szükség lehet rám. Mondanom sem kell, nem röpdöstem örömömben.
Persze voltak kellemes élmények is. Így például, egyszer az ungvári tüdőkórházba vitt az utam. Új gépet kapott az intézmény Amerikából. A kollégám cikket írt róla, tőlem pedig szokás szerint fotót kértek. Miután elkészítetem, a főorvos szólt, ha akarom, engem is megvizsgál. Meg is tette, majd feltett pár kérdést. Eszem-e gyakran zsíros kajákat? Mondtam: néha napján. Dohányzom-e? Mondtam: nem. Emelgetem-e a vodkás poharat? Mondta: előfordul… Nem vagy elveszett ember! – reagált a válaszomra.
A nem mindennapi sztorik sorába tartozik az is: miként lesz a 25 éves tapasztalatokkal rendelkező fotóriporterből gépkocsivezető?
Történt pedig, hogy új gépkocsit vásárolt az Igaz Szó. Szóltak, menjek én is elhozni a szerívből az új járgányt. Már akkor éreztem, hogy valami huncutság készül ellenem. Nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy miféle, hamar kibukott a főszerkesztőből, legyek én az újság sofőrje is! Persze, azzal a finomítással, csak míg bejáratom a kocsit. Aztán három év lett belőle, így egy furcsa „ikerszakma” képviselőjeként, fotoriporter-gépkocsivezetőként mentem nyugdíjba.
Pályafutásom legérdekesebb élménye talán mégis Leonyid Brezsnyev lencsevégre kapása volt. Egyik este 10 óra magasságában kaptam egy telefont, hogy másnap hajnali 5 órára legyek a megyei pártbizottság épületében, mert mennem kell Csapra Brezsnyevet fényképezni, aki Kádár János társaságában Budapestre utazott az épp esedékes kongresszusra. Talán mondanom sem kell, kezem-lában reszketett a hír hallatán. A történet első pikantériája, hogy teljesen fölösleges volt a hajnali indulás, mert az SZKP főtitkárának vonata csak aznap este 10 órakor futott be Csapra. De az akkori előkészületek ilyenek voltak!
Ezzel viszont még nincs vége a sztorinak. Tudniillik akkoriban még nem volt a fényképezőgépemen villanófény, a csapi vasútállomáson este tízkor viszont olyan sötét volt, mint annak a bizonyos beteg egérnek ama bizonyos testrészében. Fotózni viszont kötelező volt.
A szorult helyzetet maga Leonyid Brezsnyev oldotta meg.
Látta, hogy ott szorongatom a kezemben a masinát, észrevette, mit akarok és megkérdezte: van film is a gépben? Igen! – válaszoltam. Erre intett a köréje gyűlt csicskásoknak és tömegnek, hogy oszoljanak és csináljanak fényt, mert ez az ember fotózni akarja őt. Mondanom sem kell, szavainak meg volt a hatása és a fényképek is jól sikerültek. Mire Kádár János vonata befutott Csapra, már minden megpróbáltatáson túl voltam.
Végezetül a jövő nemzedéknek, a jövő fotósainak még azt üzenném: a fotózás nem más, mint a körülöttünk lévő lényeges történések megörökítése, rögzítése a ma és a holnap részére. Ezek az események csak egyszer történnek meg, a legfontosabb megragadni a megismételhetetlen pillanatot. Erre kell törekedni minden esetben.
Tóth László
