Kevés ember mondhatja el magáról, hogy közvetlen szomszédságában egy olyan sokat megélt hölgy lakik, aki még ma is könnyedén felidéz II. világháborús eseményeket, vagy nagy részletességgel mesél azokról a bizonyos „nehéz időkről”… Ezt a szerencsés helyzetet kihasználva beszélgettem a lassan 90 éves tiszapéterfalvai Csapóci Emmával, mindenki Emma nénijével.
– Nagyon szép életutat járt be, melynek során volt sok jó és rossz is. Hogyan emlékszik vissza a háborús évekre?
– 1930. július 1-jén születtem. A háborút gyerekfejjel nehéz volt felfogni. Az esték voltak a legnehezebbek. Négyen-öten aludtunk egy ágyban, és amikor bombáztak, nagyon féltünk. Mikor még édesapám itthon volt, nekünk el kellett bújni, egy hangos szót sem mertünk ejteni ilyenkor, ő pedig fára mászott és onnan figyelte a repülőket – kezdte a visszaemlékezést a szépkorú hölgy.
– Ezután mi történt az édesapjával?
– Elvitték katonának. Azelőtt sosem volt bevetésen. Rendkívül jószívű és szeretetreméltó ember volt. Társai később elmesélték, hogy minden gyerekének külön rakosgatott félre még azokban a nehéz időkben is, mondva: „ha majd egyszer hazamegy”… de sosem került haza. Négyen mentek, hárman haza is tértek, édesapám viszont odamaradt, egy Linz melletti erdőben, bombatámadás során esett el.
– Hogyan éltek itthon ezekben az években?
– Télen forgófáért jártunk a mezőre, mert azzal fűtöttünk. Sokat fagyoskodtunk, suska papucsot készítettünk, s abban jártunk. A háború előtt elég jól megéltünk, de a háború mindent elvitt. A katonák elvették az élelmet. Persze szólni nem mertünk, mert úgy féltünk tőlük, mint a tűztől. Egy bolt volt a faluban, itt az alapvető élelmiszerekből is hiány volt, cukrot például csak nagy ünnepekkor lehetett venni. A piac Nagyszőlősön volt, ahová gyalog kellett menni, a Tiszán keresztül pedig ladikon, mivel a hidat az oroszok felrobbantották. A piacra vittünk seprűt, csirkét, ezt eladtuk. A pénzből vettünk kenyeret, élelmet, amire jutott. Esténként pedig az asszonyokkal fonni jártunk. Ruhaneműk készültek a kezeink közt, s a társasági életünket is itt élhettük meg –folytatta a gondolatait Emma néni, majd hozzátette:
– Az iskolában minden csütörtökön vallásos este volt, ahol énekeltünk, imádkoztunk, a lelkész pedig nagyon szeretett, így sokszor kiállított verset szavalni.
Miután a szavalásra rátérve meglepett engem egy 50 soros verssel, melyet 70 év elteltével is fejből idéz, nem tudtam szóhoz jutni… Már értettem, miért őt választotta a lelkész. Szavalásával mély érzéseket közvetít, átadja a vers hangulatát olyannyira, hogy az ember háta borsódzik.
Aztán a férjéről kérdeztem, s ekkor a beszélgetésünk legmeghatóbb részéhez érkeztünk.
– Öt gyerekünk született, de sajnos a férjem megbetegedett, 12 évnyi ápolás után pedig el kellett engednem a kezét.
Gyerekei mellett nagyon sok unokája és dédunokája is van, akiknek természetesen név szerinti felsorolása sem maradhatott el. Arra a kérdésemre pedig, hogy a család mellett mi a legfontosabb az életben, egyértelműen és nagyon határozottan kaptam választ: A békesség és a szeretet, s rögtön egy példával is élt:
– Az élet úgy hozta, hogy egyik unokámat én neveltem hosszú éveken át, mert a szüleinek dolgozniuk kellett, akkoriban azért más világ volt. Az unokám pedig nem felejtette el azt a szeretetet, amit még kisgyerekként kapott tőlem, mai napig gondoskodik rólam, visszaárad minden, amit adtam neki.
– Van valami olyan bizonyosság, elv, amit egész életében fontosnak tartott?
– Igen, a hit és a vallásosság – válaszolta, rátekintve az asztal sarkán lévő Bibliára, majd így folytatta: keresztény vallásos családban nevelkedtem, szüleim is hittek Istenben és templomjárók voltak. Mindig úrvacsoráztunk, konfirmálhattam, ezek a dolgok igen maradandó emlékként égtek belém. A Bibliát már manapság nehéz olvasnom, a szemem már nem jó, de hálás vagyok azokért az évekért is, míg még az volt.
Emma nénit hallva talán önvizsgálatot tarthatunk, vagy csak elgondolkodhatunk, hányszor panaszkodunk, hisz sosem jó az, ami van…
Rajta érezhető, hogy sem a jelenért, sem a múltért nem háborog. Szerinte, ha egy kicsit szűkösen is, de mindenük megvolt a megélhetéshez, a nehézségeket pedig ma is elfogadja Istentől, és teszi azt, amit tennie kell.
Dobán Vivien,
a KISZó médiatanfolyamának résztvevője
