Fraulein Cera-val Salánkon, a Nagyerdő egy romantikus tisztásán ismerkedtünk meg, és a „hölgy” szinte azonnal levett a lábamról. A legtöbb leányzóval ellentétben ugyanis fegyelmezett és engedelmes volt. No és mindehhez jött a külleme, okosan fénylő barna szeme és rumbatáncosokat megszégyenítő mozgása. A baj csak az volt, hogy Cera kisasszony már egy életre eljegyezte magát Stéfán Sándorral, akit a szó szoros értelmében „istenít”. Ráadásul összeköti őket egy komoly szenvedély: a vadászat.
Mint ahogy azt már sokan kitalálhatták ezek után nem titok, hogy Cera egy vizsla. Mégpedig nem is akármilyen. Nyakörvén szalagok és érmek bizonyítják: ő Ukrajna egyik legkiválóbb küllemi és idegrendszeri adottságokkal rendelkező simaszőrű német vizslája. Sándor barátunk büszke is rá, hiszen nemrég a Salánki Vadásznapokon Dr. Potyish Lajos, a Kárpátaljai Kinológiai Szövetség elnöke ismét aranyérmet akaszthatott Cera nyakába. Mivel pedig Cera minden pozitív tulajdonsága ellenére sem vitte még az interjú-adásig, hát Stéfán mestert kérdeztük a vadászkutyák lelkivilágáról.
– No a „lelkiviláguk” bizony híres a német vizsláknak – vágott bele a gazdi – hiszen köztudomásúan nem egy hisztérikát és keményfejű, nehezen kezelhető egyedet találunk a fajta képviselői között. Nekem Cerával szerencsém van, hiszen szép külleme mellé egy engedelmes jellem is társul, bár azért a szerencsétől nagyobb szerepet játszott az a tény hogy Cera a német Kunczigert Kennelből származik és nem valami felelőtlen kutyaszaporítótól.
– Nem sznobizmus egy kissé a vadászkutyáknál úgy emlegetni a kenneleket és vérvonalakat, mint az uralkodói házak családfáit?
– Nem. Az ugyanis a helyzet, hogy egy jó hírnevű kennel kutyáinál biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak küllem terén, de „fejben” is minden rendben lesz a kedvencünkkel. A nagynevű vérvonalakból származó kölykök ugyan viszonylag drágák, de ha azt számoljuk, hogy egy vizsla élete során (12-14 évig) az oltásai, a féregirtása és a takarmányozása mennyibe kerül, akkor azt látjuk, hogy a kölyök ára a költségeknek igencsak kis részét teszi ki. Az pedig nagyon nem mindegy hogy egy évtizedig bosszantjuk vadásztársainkat kezelhetetlen kutyánkkal és mérgelődünk a haszontalanságán, vagy ugyanennyi ideig örömöt és élményt ad az ebünk.
– Önből miért lett kutyás vadász?
– Van egy magyar mondás, hogy „eb a vadász kutya nélkül”. Ebben sok az igazság, mert először a vadászaton egy esztétikai örömöt ad a kutya munkája. Ahogy szimatot fogva ráhúz a lapuló fácánra, majd egy lépésre a fácánkakastól erőt véve az ragadozó ösztönein nem támad, hanem mintegy rámutat a madárra – ebben van valami drámai és szép. Persze van egy gyakorlati oldala is a vadászkutyázásnak, hiszen a vizslás vadász sokkal eredményesebb tud lenni, többször jut lövéshez. No és azt sem szabad elfelejteni, hogy a sebzett nyulak-fácánok jó része óhatatlanul kárba veszne jó kutya nélkül. A vadász számára ebben nem is a pecsenye elvesztése a legfájóbb, hanem az hogy a sebzett vadat lehetőség szerint minél hamarabb meg kell váltani szenvedéseitől.
– Az ecsetelt munkához komoly dresszúra is szükséges. Saját maga neveli a kutyáit, vagy ezt a kényes műveletet hivatásos kutyakiképzőre bízza?
– Cerát 4 éve nevelem, és ez a művelet a kutya teljes életét végigkíséri majd. Nem lehet úgy kezelni egy vadászkutyát, hogy megkapta a kiképzést „letette az érettségit” és ez után halálláig tudni fogja amit megtanult. A kutya egy életen át tanul, nekünk pedig tanítanunk kell!
– Tapasztalt „öreg rókaként” mit tanácsolna azoknak a fiatal vadászembereknek, akik most gondolkodnak vadászkutya beszerzésén?
– Elsősorban ahogy mondtam, csak jó vérvonalú, törzskönyvezett kölyköt vásároljanak. Saját maguk végezzék a kutya kiképzését, ami nem ördöngösség, hiszen ma már komoly szakirodalom lelhető fel ebben a témában. Végül pedig csak munkavizsgát letett kutyával jelenjenek meg társas vadászaton. Nincs ugyanis attól dühítőbb, mint mikor az elégtelen fegyelmű kutya a többi négylábú munkáját is tönkreteszi.
Matúz István
