A háttér

Vidékünkön kevesen tartják számon az apák napját. Hajlamosak vagyunk néha alá is becsülni a családfők szerepét. Az a kislány azonban, akinek az apukája egyszer is kifésülte a haját, és az a kisfiú, akivel néha focizott vagy pecázott, élete legbátrabb, legügyesebb és legszeretnivalóbb emberét látja az édesapjában.

Kiss Bianka bárhonnan is térjen haza, mindig hoz valamit ajándékba az édesapjának. Ugyanez fordítva is igaz.

– Hogyan jellemeznéd a viszonyotokat?
– Huszonkilenc év korkülönbség van köztünk – kezdi beszélgetésünket a huszonkét éves tiszaújlaki lány. A kapcsolatunk mindig is figyelmen, szereteten és megértésen alapult. Minden életszakaszomban újra és újra átértékelődik, és mindig változik a helyzetünk. Amit az apa ad, az idővel formál minket.

– Mi a kulcs a jó apa–lánya viszonyhoz?
– Hogy ezt megtudjam, megkérdeztem a hétéves öcsémet, hogy szerinte mi a fontos az apa–fia kötelékben? A válasza az volt, mindketten szeretünk birkózni! Ezen elgondolkodva rájöttem: ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön, néha küzdeni kell egymással és egymásért.

Gyakori probléma az utóbbi években, hogy az édesapa külföldön keresi a kenyérrevalót, így megbomlik a családi összhang. Ám az sem meglepő, ha épp a gyerekek mennek a határon túlra. Kovács Tünde egy ideje Magyarországon él, a szülei pedig itthon, emiatt nem sűrűn találkoznak.

– A távolság ellenére mindennap szoktam velük beszélgetni. A dolgaimat mindig megosztom édesapámmal is, ám természetesen vannak apróságok, amiket nem. Legtöbbször csak amiatt nem mondok el valamit, mert elfelejtem – meséli a nagymuzsalyi lány. –

Ahhoz, hogy jó viszonyt ápoljunk, tényleg törekedni kell arra, hogy mindennap beszélgessünk. Ezeknek a csevejeknek pedig őszintéknek és tartalmasaknak kell lenniük.

– Szerinted miben különbözik az apa–fia kapcsolat egy apa–lánya kapcsolattól?
– Nekem nővérem van. Úgy vélem, az apa–fiú viszonyban talán akad egy kis rivalizálás, ám egy lány mindig felnéz az apjára. Közhely, hogy az apa a lánya életében az első férfi, meg ő a kislánya „hercege”, de azért van benne valami… Ha visszagondolok, akkor szerintem inkább anya volt velünk szigorúbb. Amikor valahová el akartunk menni a tesómmal, folyton az kérdezte: anyátok mit mondott? Ha elengedett, akkor menjetek.

Andrejcsik Boglárka kislányként mindig arról álmodozott, hogy majd az édesapja fogja az oltárhoz vezetni. Ez sajnos már nem valósulhat meg, de hiszi, hogy aznap vele lesz, és büszke lesz rá.
– Másfél éve nincs köztünk. Olyan, mintha egy részem is elment volna vele – az a kislány, aki mellette lehettem… Soha többé nem fogom azt érezni, hogy valaki annyira védelmezne – mondja a csapi fiatal. – Hála Istennek anyukám itt van velem, amit mindennap megköszönök az Úrnak, és a szerelmet is megtaláltam már, de ezt nem lehet összehasonlítani az apai védelemmel. Ő volt az egyetlen ember, aki mindig megértett engem.

– Volt valamilyen közös programotok?
– Amikor kicsi voltam, minden este mesélt nekem. Már kívülről tudtam a történetet, de kértem, hogy ugyanazt mesélje. Tetszett, ahogyan előadta a Kismalac és a farkast. Állandóan szkandereztünk. Még most is visszacsengenek a fülemben a szavai: „Te asszony, ez a jány tényleg erős”.

Mindig ketten néztük a focimeccseket is. Amikor megkérdeztem, kinek drukkolunk, apu azt válaszolta: annak, aki jobban játszik, Boglárkám.

Egy külön fejezetet lehetne szentelni annak, hogyan éli meg kislánya felcseperedését az édesapa. Erről Sápi Károllyal folytattunk rövid eszmecserét. A nevetlenfalui apuka szigorúnak vallja magát, ám könnyen meglágyul a szíve két lányának csillogó szeme láttán. A fiatal szülő lelkiismeretesen kiveszi részét gyermekei útjainak egyengetéséből. Meggyőződése: a vallásos nevelés a legcélravezetőbb.

– A nagyobbik most kezd kamaszodni, vele egyre nehezebb. Kritikus vagyok, de tudják, hogy adhatnak a véleményemre. Az idősebbik énekel, és mivel nagyon tehetséges, folyton ösztönzöm. Olykor azzal, hogy egy fellépés után pénzzel jutalmazom a sikerét. A spórolásra és a helyes gazdálkodásra is okítom. A kicsinek is van már saját perselye. Igyekszem mindent megadni nekik, ám néha, mielőtt kérnének valamit, tesznek két kört a házban.

– Mi az, amivel csak Önhöz fordulnak a lányai?

– Hálás vagyok, hogy itthon lehetek velük. Ha el is megyek valahová, amikor hazajövök, mindketten a nyakamba ugranak.

Ha valami barkácsolásról van szó, tudják, nem kell szerelőt hívni. A vásárlásnál is elvárják, hogy rábólintsak a dologra. Ha kérezkedni kell, akkor néha az anyjuk és köztem ingáznak. Nagy szükségünk van anyára, szerencse, hogy vele is bizalmas a viszonyuk. Már most néha óvatosan be-beszúrok egy-két párkapcsolattal összefüggő megjegyzést a nagylányommal folytatott beszélgetéseim közben. Igyekszem okítani arra, hogy hogyan érdemes viselkedni a fiúkkal. Mivel a közösségi oldalait a mi engedélyünkkel hozta létre, bármikor megnézhetjük, hogy mit böngész. Igyekszünk hitre nevelni a gyerekeinket, a legfontosabb, hogy az Úrnak tetsző módon éljenek.

Simon Rita