Morog a buszvezető, mert a felszálló papírpénz helyett a nyugdíjas igazolványát mutatja. (A harmadik ősz hajú előtt hirtelen mozdulattal bezárja az ajtót.)
Morog az elárusító, mert a vásárló túl sok aprópénzzel akar fizetni (és akkor is, ha nincs aprója).
Morog a mentős, mert éjszaka riasztották. A szemétszállító, mert nem közvetlenül a járda szélén van a kuka.
Morcos a parkolóőr, mert falatozás közben zavarják. Még morcosabb a hivatalnok, mert a munkaidő utolsó órájában bosszantják számára teljesen érdektelen intéznivalóval.
Óvatosan, csak úgy magában, de morog az utas, mert a városi tömegközlekedésre teljesen alkalmatlan buszban – melynek menetrendje attól függ, hogy a végállomáson mikor telik meg teljesen – fél lábon egyensúlyoz (s még azon is tapos a szomszéd).
Morog a nyugdíjas, miközben eldönti, eszik vagy rezsit fizet.
Morog a vásárló, persze csak otthon, amikor az önkínzás határozott szándékával leméri a húst, krumplit, ezt-azt, s nem akar hinni a kijelzőnek.
Morog a beteg, mert félnapi várakozás után sem jut be a kivizsgálásra, s akkor sem tehet mást, amikor megsúgják neki, hogy délután, fizetett szolgáltatásként percek alatt elvégzik az elemzéseket.
Morcos, és még morcosabb a mindenkori ügyfél, mert, ha nincs baksis, akkor nagyon morcos a hivatal.
Mindenki egyszerre okozója és áldozata ennek az össznépi durcáskodásnak. A rosszkedv ragályos betegségként terjed. Tünetei az ingerlékenység, a frusztráltság, a türelmetlenség. A következmények szemmel láthatók: a kisebb és nagyobb közösségek szétforgácsolódása, hibás értékrend, a gátlástalanság terjedése.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a morgolódásból nem támad moraj, mely végre eljutna a döntéshozók fülébe. Persze az is lehet, hogy a magasabb posztok betöltésénél alapkövetelmény a nagyothallás, s a hatalom birtokosainak tökéletesen megfelel ez a hétköznapi „hadiállapot”. Míg egymással vannak elfoglalva a polgárok, addig sem a rendszert szidják…
