Van egy erdész, akit már legalább 50 éve ismerek, és akitől valaha igen sokat tanultam mind a vadászatról, mind a természet iránti szeretetről. Tóth Lajosnak hívják, és a 19 év korkülönbség ellenére is mind a mai napig igen jó viszonyban vagyunk.
Tóth Lajos mindig nagy vonzalmat érzett az erdő, a vadászat iránt. Ezt a vonzalmat minden bizonnyal az őseitől örökölte. Testvérbátyja, Tóth Károly szintén erdész volt. A sorkatonai szolgálat után megnősült, családot alapított, építkezésbe fogott, és akkoriban ezt nem tudta összeegyeztetni az erdészeti munkával.
Elmondása szerint 1970-ben nagybátya segítségével (Orosz Pál, aki ez idő tájt a Bustyaházai Erdészet főgondnoka volt) felvették az említett erdészet viski kirendeltségére. Éveken keresztül dolgozott mint erdész, és közben magánúton 1977-ben elvégezte a sztarazsineci (Csernovic megye) erdészeti alapszintű mesteriskolát. Így lett erdőmester.
2001-ben nyugdíjba vonulhatott volna, de mivel nagyon jó szakember volt –, amiből manapság egyre kevesebb van –, nem hagyta abba munkáját, még tíz évet ráhúzott.
70 éves korában ment nyugdíjba. Munkahelyet sosem változtatott. Lajos bácsinak két leánygyermeke van. Az idősebbik 1995-től a Huszti Erdészet viski kirendeltségén dolgozik, mint könyvelő. Legidősebb unokája szintén nagyapja nyomdokain jár.
Manapság is sokszor találkozom Lajos bácsival. A minap egy kávé mellett megkérdeztem tőle, hogy érzi magát nyugdíjasként. Mosolyogva felelte: „A hivatásom volt az életem, most is ez, és ez is marad. Minden reggel, mikor fölkelek, úgy érzem, hív az erdő, hív a kötelesség. A kertemből látni ama területet, ahol 41 éven át dolgoztam, és ahova még most is visszahúz a lelkem.”
Hogy áll a vadászattal – kérdeztem érdeklődve, hisz valaha sokat vadásztunk együtt.
– Egy vérbeli vadász sosem hagyja abba, csak a szervezete nem engedelmeskedik, a lábai (vadászbetegség) nem bírják a járást – jött tőle a válasz.
Lajos bácsi éltes kora ellenére igen jó kondiban van, csak mi, akik ismerjük, tudjuk hány éves.
Mindezeket azért írtam le, mert ezek a régi erdészemberek méltatlanul el vannak feledve. Pedig jó néhány száz, Lajos bácsihoz hasonló volt erdész lehet még megyénkben, akiknek a véleményük, tudásuk, mind a mai napig felhasználható lehetne. Ezek az emberek úgy gondozták a rájuk bízott területet, hogy öröm volt nézni.
Persze nem az én tisztem megítélni mindent, de emlékezni róluk mindannyiunk feladata!
Stók Lajos
