Precíz, kreatív és komoly munkabírással rendelkezik. Nem jellemző rá a halogatás. Nem szereti a mellébeszélést. Művészlélek, nem bírja az unalmas, sablonos dolgokat. Pár éve magánpraxisba kezdett, mára Kárpátalja egyik legismertebb ügyvédje. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Popovics Sándor jogász, ügyvéd.
Simon Rita
– Előfordul, hogy random jogi tanácsadást kérnek Öntől?
– Gyakran. Bármilyen apróságot képesek megkérdezni. De még olyan problémákkal is bombáznak, amelyek roppant specifikusak, komolyabb utánajárást igényelnek. Nem esik nehezemre, szívesen segítek, de néha, ha nem érek rá vagy nem tudom a részleteket, egy-két kitérő válasszal hárítok, esetleg felajánlom, hogy jöjjön be Beregszászban az irodámba. Olyankor már meghátrálnak és nem is annyira érdekli őket a dolog.
– A nehéz eseteket is elvállalja.
– Nem hátrálok meg a kihívástól. Pedig vannak igazán kirívó esetek is. Viszont, ha valaki elvből akarja végigvinni az ügyet, akkor sem pénz, sem idő nem számít, és addig nem nyugszik, amíg ki nem vívja az igazát. Az én feladatom segíteni neki ebben. Senkit sem beszélek rá semmire, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vállalja-e a procedúrát vagy sem. De elmondom, mire lehet számítani. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy megéri-e belemenni a bírósági ügybe vagy sem, mert lehet, hogy olykor többet veszítünk, mint nyerünk. Az viszont már nem biztos, hogy helyes, amikor valaki csupán a hosszú, bonyodalmas ügyintézéstől való félelem miatt inkább magára vállal olyasmit, amit nem is ő követett el.
– Párhuzamosan több üggyel foglalkozik. Hogyan tudja megosztani a figyelmét, beosztani az idejét?
– Szín szerint rendszerezem az ügyeimet. A telefonom naptárában mindent feljegyzek, hogy ne feledkezzem meg a tárgyalásokról, találkozókról. Fejben nehéz átkapcsolni, amikor teljesen különböző ügyek váltakoznak, és még egy online konzultációt is meg kell tartanom, de megoldom. Mivel élvezem és tetszik amit csinálok, sokkal kevésbé tekintem tehernek. Néha viszont megerőltető toleránsnak lenni a makacs, önfejű ügyfelekkel.
– Türelmes?
– Igen, de ez fokozatosan alakult ki. Az ügyfelek mindig nyerni akarnak. Viszont egy bírósági ügynél nem lehet mindkét félnek igaza. A vereséget meg kell értetni az emberrel és el kell neki magyarázni, hogy nem az ügyvéd a rossz attól, hogy nem kerekedett felül, egyszerűen csak ennyit tehetett jogilag. Viszont a szakértő és az ügyfél közti szakadékot nehéz áthidalni. Az emberek azt szeretik, amikor azt mondod, amit hallani akarnak. Lehet színészkedni, de én nem látom értelmét.
– Megéri becsületesnek lenni ebben a szakmában?
– Persze. Néha bukhatunk is emiatt, de a legvégén úgyis bebizonyosodik, hogy helyesen cselekedtem. Nem tudok hazudni. Lehet egy kicsit szépíteni, hogy ne kapjon rögtön sokkot az ügyfél. Viszont korrekten kell vázolni a lehetőségeket. Hogy ő miben hisz, és hogyan áll a hallottakhoz, azaz ő dolga.
– Ön hogyan viszonyul az élethez: a pohár félig üres vagy félig teli?
– Objektív vagyok. A pohár félig van.
– Hogyan érinti, amikor félbehagynak egy pert?
– Zokon esik, de dolgozom azon, hogy könnyebben elfogadjam. Minden ügyet „keresztülengedek” magamon, feldolgozom, sokat agyalok rajta. Amikor bejelenti az illető, hogy meggondolta magát, hagyjuk abba, esetleg talált egy másik ügyvédet, akkor a rá szánt idő, az utánajárás miatt vagyok a leginkább csalódott. A vereség kevésbé esik rosszul. Az akkor szegi leginkább kedvemet, ha egy bonyolult ügynél látok esélyt a győzelemre, ám mégis jön valami csavar, például a bíró másképp dönt. Annyira bonyolult ez az egész, és olyan apróságokon, mint egy vessző, csúszhat el a dolog. Azt is meg kell érteni, hogy végtére mindenki csak ember. Lehet rossz napja a bírónak, a szakértő összeveszhetett a feleségével és máris máshogy alakul a helyzet. Ám általában az emberek ezt nem hajlandóak elfogadni. Ha bejön hozzám az ügyfél, őt nem érdekli, hogy nekem épp milyen napom van. Azt várja el, hogy minden erőmmel rá koncentráljak, csak vele foglalkozzak. Ezt én megértem, így is teszek. Ugyanezt várom el másoktól is. Ne csak tengjenek-lengjenek, ha egyszer bementek a munkahelyükre, hanem tegyék meg, amit kell, ne húzzák az időt, ne ígérgessenek feleslegesen.
– Az efféle hozzáállás miatt hagyta ott az állami szférát?
– 2013-ban szereztem diplomát a Harkivi Bölcs Jaroszláv Nemzeti Jogi Egyetemen (korábban Akadémia). Miután hazajöttem, a Munkácsi Ügyészségen álltam munkába. Más volt. Ott – mondhatni – csak egy felettesem volt, míg a magánpraxisomban minden ügyfél kicsit főnök is. Itt sokkal több emberhez kell alkalmazkodni, de sokkal érdekesebb és változatosabb is a munka. Nagyobb a fejlődési lehetőség. Nyolc év után azért hagytam ott, mert nem láttam perspektívát. Véleményem szerint nem vagyok állami alkalmazott típus, aki estig ül az irodában és azt csinálja, amit mondanak neki. Ám hasznos volt, javaslom is minden szakmabelinek, hogy tekintsen be a rendszer belső működésébe. Ennek köszönhetően most értem, mit miért nem csinálnak az állami intézményben, hogyan fut át egy ügy, milyen lépések előznek meg egy-egy döntést, mi hátráltatlja a működést. Viszont az is csak egy munka volt. Ma magánügyvéd vagyok, holnap lehetek valami más, ami tetszik, és ami annyi jövedelmet hoz, amennyivel megelégszem.
– Milyen más szakmát próbálna ki?
– Talán egyszer gond nélkül váltanék. Például tetszik az asztalosmunka. Szeretek szépet alkotni és oda vagyok a fáért, a természetes anyagokért. Jó látni, ahogy egy durva, szálkás rönkből tökéletesen sima asztal vagy más bútor lesz. Művészléleknek tartom magam, aki szereti a precizitást. Iskolás koromban a mérnöki pálya gondolatával is eljátszottam.
– Szőrszálhasogató?
– Igen. Épp felújítás megy nálunk. Nagyon kényes vagyok az alaposságra. Nem bírom a trehányságot, vagy amikor az emberek egy kicsit sem akarják megerőltetni magukat. Sokan úgy vannak vele, hogy nem tudom, és nem is akarom tudni, olykor pedig az „én mindig így csináltam, és ezután is így fogom” hozzáállást veszik elő. Ez kikészít.
– Mi az, ami feltölti?
– Nem is szoktam annyira elfáradni. De tény, hogy amikor hazamegyek, a családtól mindig plusz energiát kapok. Van egy kislányunk, aki igencsak feltölt. De a rendszerezés, a garázsban való pakolgatás, fúrás, csavarás is kikapcsol.
– Miben változott a legtöbbet az elmúlt 5 évben?
– A pozitív világszemlélet háttérbe szorult. Mondhatni, kiveszett belőlem a sajnálkozás, inkább az okokat keresem, hogy mi miért történt úgy. Vallom, minden ember a saját sorsának a kovácsa. Persze vannak olyan szerencsétlen körülmények, amikor semmi sem jön össze, de ez a ritkább. Mi vagyunk a felelősek az életünkért.
– Pókerarca van.
– (Nevet – a szerk.) Pedig sokat mosolygom. Olykor egy-egy ügyfél hajmeresztő sztoriján is, ami nekik nem szokott vicces lenni. Ezért éppen ellenkezőleg, úgy érzem, dolgoznom kellene még a pókerarcomon. A lobbanékonyság nem jellemző rám, de olykor fintorgok, elárul a mimikám a bíróságon.
– Ön jó emberismerő?
– A külső sok mindent elárul. A legtöbb embernek könnyű belőni a személyiségtípusát, és pár beszélgetés után már átlátom, hogy azon belül mi a leginkább jellemző rá. De nem éri meg ítélkezni, mert sosem tudjuk pontosan, hogy a másik mit él(t) át, és sosem leszünk az ő helyében.
– Mi hiányzik az életéből?
– A stabilitás. Az állami munka fix, ez nem. De azon dolgozom, hogy ne kelljen emiatt aggódnom.
