Több különböző írást is olvashattak már a Kárpáti Igaz Szó tudománynépszerűsítő rovatában. Most egy átfogó, történelmi tényeken alapuló cikket ajánlunk figyelmükbe. Paládi Renáta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának PhD-hallgatója többek között a a magyar–ukrán kétoldalú kapcsolatépítés kérdéskörével foglalkozik kutatásában. A szerző teljes írása a Külügyi Műhely Alapítvány által gondozott Külügyi Műhely c. online tudományos folyóirat hasábjain olvasható el EZEN a hivatkozáson.
Tavaly volt a 30. évfordulója annak, hogy 1991. december 3-án Magyarország elsőként nyitott nagykövetséget a Szovjetunió összeomlásával függetlenné váló ukrán állam fővárosában, Kijevben. Három nappal később pedig már aláírásra is került a kétoldalú kapcsolatokat mai napig meghatározó magyar-ukrán alapszerződés is. Ezzel gyakorlatilag a Magyar Köztársaság volt az első állam, ami aktív diplomáciai kapcsolatokat épített ki az Ukrán Köztársasággal. E fontos lépések megtételéhez viszont rögös út vezetett, amit nem csupán a két rendszerváltó állam belpolitikai viszonyai határoztak meg, hanem a kapcsolat jogi és diplomáciai keretrendszere is. Eddig nem ismert levéltári források bevonásával adok betekintést abba, hogy milyen nehézségek határozták meg a két ország közötti kapcsolatépítést.
Magyarország kijevi konzulátusa ugyan már 1969-ben megnyitotta kapuit, ukrán–magyar kapcsolatokról gyakorlatilag 1989-től beszélhetünk. A Gorbacsov-érában előbb a Németh-, majd az Antall-kormány tagjai az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal (Ukrán SZSZK) vezetőivel vették fel a kapcsolatot. Az Ukrán SZSZK nemzetközi helyzetét tekintve rendkívül ellentmondásos. Ugyanis hiába találjuk Ukrajnát az ENSZ alapító tagállamai között, a Szovjetunió rendkívül szűk terepet biztosított a tagköztársaság számára az önálló külpolitika folytatására.
Az Ukrán SZSZK-nak a vizsgált időszakban érvényben lévő, 1978-as Alkotmánya elméletileg lehetővé tette az önálló külpolitikai tevékenységet. Az Alkotmány 12. paragrafusának a 74. cikkelye értelmében az Ukrán SZSZK-nak „joga [volt] kapcsolatokat építeni külföldi országokkal, egyezményeket írni velük alá, diplomáciai és konzuli képviseleteket cserélni velük, valamint részt venni a nemzetközi szervezetek működésében”. A 108. cikkely szerint az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége ratifikálhatott és fel is bonthatott nemzetközi szerződéseket, kinevezhetett és visszahívhatott diplomatákat, továbbá elfogadhatta az akkreditált külföldi országok és nemzetközi szervezetek megbízó-, valamint visszahívó igazolásait. Sőt, az egy évvel korábban, 1977-ben ratifikált szovjet alkotmány szerint az Ukrán SZSZK-nak joga volt a Szovjetunióból való szabad kilépésre is, valamint – a többi tagköztársasághoz hasonlóan – kapcsolatot létesíthetett külföldi államokkal, és elvileg szabadon köthetett velük szerződéseket. Mi több, diplomáciai és konzuli képviselőket cserélhetett velük, továbbá részt vehetett a nemzetközi szervezetek tevékenységében is.
Mindamellett nyílt titok, hogy a fentebb felsorolt jogok csak nominálisan léteztek. A látszat ellenére az Ukrán SZSZK a független állam olyan attribútumaival, mint például a nemzetközileg elismert államhatár, állampolgárság, diplomáciai képviseletek, saját hadsereg, saját pénznem – nem rendelkezett.
Az 1977-es, a köznyelvben „brezsnyevi”-ként ismert szövetségi alkotmány egyéb paragrafusainak cikkelyei alapján nyilvánvalóvá válik a tagköztársaságok önrendelkezésének fikciója. Elég, ha ennek a szovjet alkotmánynak a 9. fejezete 81. cikkelyét veszi tüzetesebb áttekintésre az olvasó, miszerint a szövetségi köztársaságok szuverenitását nem ők maguk, hanem a Szovjetunió védi. A már idézett 76. cikkely folytatása is rendkívül sokatmondó, mert megállapítja, hogy a tagköztársaságnak csak az 1977-es alaptörvény 73. cikkelyén túl van mozgástere. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy többek között az országhatár kijelölésére vagy annak a megváltoztatására (2. pont), a jogszabályok alapjainak a szövetségi köztársaságon belüli megállapítására (4. pont), a háború és béke kérdéseinek rendezésére, a szuverenitás, az államhatárok és területek védésére, valamint ez utóbbi szükségéből adódó védelem megszervezésére és a seregtestek mozgósítására (8. pont), az állambiztonság garantálására (9. pont) az elméletiekben ugyan létező alkotmányos jogát a tényeket tekintve az adott szövetségi köztársaság nem kivitelezhette. Hasonló volt a helyzet az államháztartás és költségvetés (6. pont), valamint a nemzetközi- és az egyéb országokkal való kapcsolatok terén is. Ezekben a kérdésekben az általános rend kialakítása és a szövetséges köztársaságok külföldi államokkal és nemzetközi szervezetekkel történő kapcsolatépítése, azok külgazdasági és külkereskedelme (10. pont) – mind-mind a Szovjetunió, nem pedig a tagköztársaságok hatáskörébe tartozott. Formálisan a szovjet Alkotmány kibővítette a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának, valamint a tagköztársaságainak jogköreit, egészében véve viszont az Ukrán SZSZK legutolsó – negyedik – Alkotmánya (is) másolta a Szovjetunió 1977-es alkotmányát. Ténylegesen Ukrajna legfőbb hatalmi szervei nem lehettek a politikaformálás szubjektumai, továbbá az ukrán tagköztársaság kormányának nem volt módja hatást gyakorolni a nemzeti bel- és külpolitika megvalósítására.
Ebben változást a Gorbacsov-éra belső folyamatai hoztak magukkal. A „vaskalapos” szovjet politika kudarcát látva Moszkvában is felismerték a decentralizáció szükségességét.
Ennek keretében az Ukrán SZSZK már legalább kereskedelmi és kulturális téren folytathatott nemzetközi kapcsolatokat. Az igazi áttörést viszont az 1990. márciusi ukrán parlamenti választások nyomán összeülő, immár nem csak a kommunistákat magába foglaló Verhovna Rada által 1990. július 16-án kihirdetett Nyilatkozat Ukrajna állami szuverenitásáról című dokumentum hozta el. Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa által elfogadott dokumentum X. fejezete szólt a tagköztársaság nemzetközi kapcsolatairól. Ebben leszögezték, hogy „Az Ukrán SZSZK a nemzetközi jog szubjektumaként közvetlen kapcsolatokat épít ki más államokkal, szerződéseket köt velük, diplomáciai és kereskedelmi képviseleteket cserél, részt vesz a nemzetközi szervezetek tevékenységében olyan mértékben, mely szükséges a köztársaság nemzeti érdekeinek hatékony szavatolásához a politika, a gazdaság, az ökológia, a tájékoztatás, a tudomány, a technika, a kultúra és a sport területén”. Habár a felsorolt jogok jó részével az USSZK – elvben – a fentebb ismertetett alkotmányok alapján is rendelkezett, az irat igazi jelentősége abban merül ki, hogy az ukrán vezetés ezzel deklarálta – élni is kíván velük. Amint 1990 augusztusában Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszter azt ki is fejtette Katona Tamás magyar külügyi államtitkárnak, „A parlamentben működő pártok között konszenzus van abban, hogy Ukrajna a nemzetközi jog tényleges alanya legyen, és fontos szerepet játsszon a Nemzetek Közösségében”.
A nyilatkozat kihirdetését követően az ukrán kormány külpolitikai programját Zlenko az ukrán Legfelsőbb Tanács 1990. július 27-i ülésén is ismertette. Ebben egy önálló, a Nyugat felé nyitó politikát hirdetett meg, melynek érdekében a legsürgetőbb feladatként a szomszédos államokkal való „állandó, baráti kapcsolatok” létrehozását tette kilátásba, végső célként pedig az egyes országokban történő diplomáciai képviseletek létrehozását határozta meg. Ez utóbbit megelőző lépésekként a különböző külügyminisztériumok közötti állandó együttműködés kialakítását, a delegációk cseréjét, valamint a „tárgyalási mechanizmus beindítását” jelölte meg.
Az új ukrán kormánnyal való kapcsolatfelvételt a kezdetektől támogatta mind az Antall-kormány, mind a köztársasági elnök. Antall az 1990. június 26-i nagyköveti tájékoztatón egyebek mellett leszögezte, hogy érdekeltek a Szovjetunió szövetségi átalakulásában, és „ahol a függetlenségi törekvések rendkívül erősek, [ott azokat] a realitások határain belül mindig támogatni kell.” Viszont tekintetbe kellett vennie a Szovjetunió jelenlétét, ezért a magyar fél a szovjet nagykövetség egyetértésének kikérésével közeledett Ukrajnához, valamint a kárpátaljai magyarsághoz. Így például az új szovjet nagykövet, Ivan Aboimov 1990. június 15-i keltezésű nagyköveti megbízólevelének átvételekor a magyar köztársasági elnök azt tudakolta, hogy hogyan reagálna a szovjet vezetés arra, ha a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége meghívására ő részt venne a Petőfi szobor felavatásán Kárpátalján. Az 1990 augusztusában végbement Anatolij Zlenko és Jeszenszky Géza külügyminiszterek találkozójára pedig még csak a magyarországi szovjet nagykövet jelenlétében kerülhetett sor.
Az 1990-es év – elsősorban baltikumi – eseményei viszont rámutattak arra, hogy ha a Szovjetunió nem is bomlik fel, a szovjet tagköztársaságok nagyobb önállóságot követelnek Moszkvától. 1990. november 3-án a Magyarországra érkező szovjet külügyminiszter-helyettessel folytatott tárgyalás során Antall József miniszterelnök nem véletlenül jelezte, hogy Magyarország érdekelt a „függetlenedni kívánó köztársaságokkal” való kapcsolatépítésben és nyíltan rákérdezett ezzel kapcsolatban a szovjet szövetségi álláspontra. A szovjet diplomata a függetlenedő tagköztársaságokat elítélte, a szövetségi szerződés gátjaiként mutatta be őket. Mindezért a szovjet központi kormányzat által „minimálisan elvárt közelítésként” azt határozta meg, hogy a függetlenedésre törekvő „elemek” minél kevesebb támogatást kapjanak kívülről – így Magyarországról is. Emellett a jövőben aláírandó szövetségi szerződéstől tette függővé a tagköztársaságok kapcsolattartását, ami majd rendelkezni fog a központi kormányzat és tagköztársaságok kompetenciáiról.
Diplomatikusabb módon, de szintén a magyar–ukrán kapcsolatépítés lassítását kérte Antalltól Gorbacsov is az 1990. november 21-i találkozójukon. A szovjet főtitkár elviekben hozzájárult ahhoz, hogy Ukrajna diplomáciai, valamint konzuli képviseletet nyisson Magyarországon, valamint ahhoz is, hogy a magyar és az ukrán külügy tárgyaljon ennek előkészületeiről. Viszont a különböző részletkérdések kapcsán Antall halogató válaszokat kapott Gorbacsovtól. Öt nappal később Szinkjevics, a szovjet külügy illetékes osztályvezetője „hangsúlyozottan tolmácsolta” a szovjet vezetés azon kérését a moszkvai magyar nagykövetség felé, hogy a decemberben megkötendő szövetségi szerződés aláírása előtt a magyar fél ne küldjön küldöttséget a köztársaságokba, valamint ne kössön további bilaterális megállapodásokat. Ezt arra hivatkozva kérte, hogy „ezek az akciók most zavarólag hathatnak a szövetségi szerződés aláírására”, a különböző tagköztársaságok esetleg olyan megállapodásokat is megköthetnek, amelyek az új szövetségi szerződéssel ellentétesek.
Az ukrán féllel való nézeteltérések mellett minden valószínűséggel ezek a szovjet visszajelzések is közrejátszottak abban, hogy az 1990 decemberére tervezett kijevi magyar–ukrán csúcs nem jött létre, az ígéretes 1990. augusztus–szeptemberi látogatások ellenére a kisebbségi kódex valamint a konzuli egyezmény elfogadásának kérdése is közel egy fél évig „jegelődött”. Az elkövetkező félévben viszont jelentősen megváltoztak a politikai viszonyok. 1991 márciusában a szovjet parlamentben nem sikerült megegyezni az új szövetségi alkotmányról. Habár végül népszavazáson keresztül az utóbbit megszavaztatták, ezt több tagköztársaság és autonóm terület is bojkottálta, Ukrajna pedig a szövetségi népszavazással párhuzamosan megerősítette a szuverenitási nyilatkozatot. Ennek megfelelően 1991. május végén lehetővé vált a korábban elhalasztott magyar–ukrán csúcstalálkozó megrendezése Budapesten.
Bár a magyarországi szovjet nagykövet 1991 januárjában még nem ellenezte a magyar–ukrán egyeztetések fejlesztését (igaz, erről nagyon ironikusan nyilatkozott), nem sokkal az ukrán küldöttség érkezését megelőzően, május 29-én – a diplomáciában rendkívül kirívó módon – felkereste hivatalában a tárgyalások előkészítésében kulcsszerepet játszó Szokai Imre helyettes államtitkár.
Aboimov határozottan ellenezte a magyar–ukrán tárgyalást és az annak keretében történő bármilyen kétoldalú dokumentumok aláírását arra hivatkozva, hogy „az U[krán]SZSZK nem rendelkezik korlátlan nemzetközi jogalanyisággal, és külkapcsolatait csak a szovjet alkotmánnyal, törvényekkel és nemzetközi kötelezettségekkel összhangban alakíthatja. […] Az Ukrán SZSZK vagy más szövetséges köztársaság, s valamely harmadik ország, így Magyarország között is csak olyan viszonyról lehet szó, amely illeszthető a Magyar Köztársaság és a Szovjetunió szerződéses kapcsolatainak kereteibe”. A szovjet fél képviselője leszögezte, hogy amennyiben az ukrán–magyar kétoldalú kapcsolatok alapjairól szóló szándéknyilatkozat nem felelne meg a felvetett kritériumoknak, akkor Moszkva azt semmisnek fogja tekinteni. Hasonló lépés pedig „nem ösztönözné, hanem nehezítené a normális, egyenjogú és kölcsönösen előnyös magyar–szovjet kapcsolatokat, azok kialakult jó légkörét.”
Ekkorra viszont már jelentősen gyengült a szovjet fél érdekérvényesítő képessége. A május 31-i budapesti csúcstalálkozón kilenc kétoldalú egyezményt írtak alá. A dokumentumokat nem csupán amiatt tekinthetjük jelentősnek, mert először szabályozták az ukrán államon belül a magyar kisebbség helyzetét, illetve alapot vetettek többek között az 1991. decemberi alapszerződésnek. Ezek a dokumentumok jelentették a függetlenedés útjára lépett Ukrajna első nemzetközi szerződéseit, és precedensül szolgáltak más országok számára is. Amint azt Jeszenszky Géza külügyminiszter jelentésében összegezte: „Az elnöki látogatás visszaigazolása volt annak, hogy Magyarország elsőként biztosította támogatásáról Ukrajnát szuverenitásának kinyilvánításával kapcsolatban.”
Paládi Renáta történész,
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának PhD-hallgatója
