A verselés ünneplése zajlott a minap a munkácsi római katolikus líceum dísztermében, Tóth Péter Lóránt Radnóti- díjas, kúnszentmiklósi előadóművész jóvoltából. Ez a fellépés már a második ilyen nemű előadása a versvándornak, ahogy ő saját magát aposztrofálja, Munkácson.
Önkéntelenül is felvetődik az obligát kérdés – kit érdekel(het) manapság a költészet? A válasz nem lehet eléggé egyértelmű, így én sem vállalkozom ennek a meghozatalára. Aztán jön az egykori testnevelő tanárból előadóművésszé avanzsálódott Péter barátunk, aki ezt a kérdéskört úgy vezette le, miszerint az embernek van teste (egy testnevelő tanár csak tudhatja) a szükségleteket kielégítendő, és van lelke a megfoghatatlan és sokszor megmagyarázhatatlan igényhalmazával. Világos, ugye?
Szóval, verseljünk. A versmondás Petőfi Sándor Nemzeti dalával kezdődött, rendkívül szuggesztív tolmácsolásban. Ezúttal is sok újat tudhattunk meg Arany János életének eddig nem mindenki előtt ismert részleteiről például a színészethez való vonzalmáról. Vagy azt, hogy tanítónak tanult, de nem szerette ezt a mesterséget, de Petőfivel ellentétben – szimbolikusan értve nem tűz, hanem víz volt.
Aztán rögtönzött a művész úr, a teltházas közönséggel nagyon könnyen került nexusi viszonyba, a fiatalokat, mert azok is szép számmal foglaltak helyet, megvidámította, illetve egy-egy kedves fiút, leányt színpadi jelenésre kért fel.
Befejezésként „A wallesi bárdok” c. költeményt hallhattuk önfeledt előadásban.
Mit lehet mindehhez hozzátenni? Kívánom, hogy folytatódjék a versnek és előadójának további vándorlása szűk pátriánkban, valamint azt, hogy a mindenkori nagyérdemű oldódjon, csiszolódjon és szórakozzon továbbra is az ilyen fellegű estéken.
Fedeles Jenő,
Munkács
