Halk szavú, fegyelmezett, nyugalmat sugárzó egyéniség. Nagyon szereti az embereket, azon belül is a gyerekeket, na és a hivatását. Ezért ha újrakezdhetné, ismét csak emberközeli pályára lépne. Munkája és családja tölti ki az életét, mindennapjaihoz rendkívül erős hite ad erőt.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk-rovatának vendége Oroszi Jolán, a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ nővére.
– Honnan indult a pályája?
– Beregrákoson születtem és a mai napig ott élek. Szülőfalumban végeztem el a magyar nyelvű általános iskolát, majd a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolába felvételiztem, ahol nővéri diplomát szereztem. Első munkahelyem a munkácsi szülészet csecsemőosztálya volt. Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem ott, s időközben rájöttem, hogy szeretek gyerekekkel dolgozni. Nagyon érdekesek és szépek tudnak lenni az újszülöttek. Aztán férjhez mentem, s mivel a párom Észtországban, a Tartui Egyetemen tanult, természetesen csatlakoztam hozzá, én is vele utaztam.
– Nyelvismeret hiányában, nem lehetett könnyű megbarátkozni az új környezettel.
– A művese osztályon kaptam nővéri munkát. A betegek ápolása, gyógykezelése tartozott a feladatkörömbe. Természetesen eleinte akadtak nyelvi akadályok. Kollégáim elsősorban észt nyelven beszéltek, így aztán azt illett nekem is elsajátítanom, hisz az ottani betegekkel is csak szót kellett értenem. Önszorgalomból kezdtem neki a nyelvtanulásnak. Magyar ajkúként számomra ez, s az ott töltött évek során sikerült olyan szintre jutnom, hogy a betegekkel szabadon társaloghassak. Rendkívül sokat fejlődtem szakmailag és a világnézetem is szélesedett. Később az észt fővárosba kerültünk, mivel a férjem egyetemi tanulmányai befejeztével az ottani köztársasági onkológiai intézetbe kapott meghívást, ahol onkológus-nőgyógyász szakorvosi végzettséget szerzett. Jómagam is ott kaptam munkát. Szolgálati lakásban éltünk, ebben az időszakban született meg első két gyermekünk.
– A honvágy hozta haza?
–1992-ben települtünk haza. A Szovjetunió szétesése segített meghozni a döntést, amit egyébként is fontolgattunk már, mert nem terveztük, hogy végleg ottmaradunk. Itthon a férjem a Munkácsi Járási Kórházban kezdett dolgozni, én pedig a megyei gyermekkórház traumatológiai osztályának baleseti részlegén vállaltam állást. Közben Istennek hála, megszületett a harmadik és a negyedik gyermekünk is.
– Közülük valaki, továbbviszi-e a papa és a mama hivatását?
– Közülük szintén ezt a pályát választották. A legnagyobb lányunk, Anna, angoltanár. Dávid fiunk már diplomás orvos. Eszter végzős orvostanhallgató, Dóra pedig földrajzszakos főiskolás. Nem befolyásoltuk Dávidot és Esztert, az ő döntésük volt a medicina, holott vázoltuk előttük annak minden nehézségét. Mind a négy más-más egyéniség, nem kaptuk őket könnyen, de tudatosan vállaltuk valamennyit.
Amikor hazajöttünk, az én szüleimhez költöztünk vissza, édesanyám ma is velünk él. Édesapám tavaly ősszel, 92 éves korában hagyott itt bennünket. Egyike volt a sztálini lágerek utolsó túlélőinek.
– Eddigi munkahelyei közül hol érezte magát a legjobban?
– A gyes után, amikor ismét munkába álltam, már ide a keresztyén központba jöttem részállásba. A családi állapotom csak ennyit enged meg, reggel 8-tól déli 12-ig dolgozom. Kollégáim közül többen is beszélik a magyart, rendkívül jó itt a légkör, szeretünk itt lenni.1980 óta, közel 40 éve vagyok a pályán. Soha nem gondolkodtam arról, hol éreztem magam a legjobban. Az észtországi műveseosztályon rendkívül intelligens orvosok között dolgozhattam, nem tettek rangbeli különbséget orvosok és nővérek között, mindenki véleményét, észrevételét figyelembe vették, akárcsak itt nálunk is. Mindennap azt érzem, hogy ide érdemes bejönni dolgozni.
– Hogy a férjével azonos a munkahelyük, az előny vagy hátrány? Hazaviszik a munkát?
– Mivel két gyermekünk, egészségügyis, sőt komáink, barátaink között is vannak szakmabeliek, szeretjük ezt a témát, odahaza sem tudjuk megállni, hogy szóba ne hozzunk egy-egy témába vágó kérdést. Sőt, másik két „kívülálló” gyermekünk is kénytelen volt megtanulni néhány kifejezést.
– A gyerekei közül hányan vannak még a családi fészekben?
– Anna tavaly májusban ment férjhez, ő elköltözött, de a többiek még velünk vannak. Tanulmányaik közben egy- vagy kéthetente hazajárnak.
– Kárpátalján hatalmas gondot jelent az orvosok elvándorlása. Önökben nem merült fel, hogy másutt keressék a boldogulást?
– Ha nem ragaszkodnánk a szülőföldünkhöz, akkor nem jöttünk volna haza Észtországból. De mi mindig is szerettünk volna visszatérni, hogy segítsünk azokon az embereken, akik itt élnek.
– Sokféle ember van, valahol kicsit pszichológusnak is kell lennie, hogy mindenkivel szót értsen.
– Tény, hogy sok mindent megtanultam az emberi kapcsolatokról, és közben nyilván empatikus készségeim is fejlődtek. A gyakorlat során számos olyan dolgot tanultam, amit a szakközépben nem sajátíthattam el. Ezért én is mindig igyekszem segíteni, a fiatal, kezdő kollégáknak.
– A háztartás, a családtagok ellátása elsősorban az ön feladata, ha jól értettem?
– Ez így van. Családi házban élünk, szeretek foglalkozni a virágokkal, a szőlővel. Segítek édesanyámnak a kert megművelésében, s a nagyobb munkákba a gyerekeket is bevonjuk. A ház rendben tartása, a sütés-főzés az én reszortom.
– Pihenésképpen mivel üti el az időt?
– Szeretek olvasni és hobbi szinten érdekel a színházi rendezés. Egy ideig hitoktató voltam a helyi református gyülekezetben. Akkoriban készítettem a gyerekekkel darabokat jótékonysági estekre és mondhatom, nagy élvezettel csináltam.
– Mi az, amit ma meg tud tenni, de korábban még nem lett volna rá képes?
– Könnyebben el tudom fogadni a nehézségeket.
– Hogy állítaná fontossági sorrendbe ezeket: pénz, boldogság, szerelem, egészség, hírnév?
– Ez attól függ, ki mit ért boldogság alatt. Sokan attól várják, hogy lesz pénzük, hogy szerelemben élhetnek stb. Számomra a boldogság nem pénz-, szerelem-, család- vagy hírnévfüggő. Sokkal inkább az, ha megtalálom, teremtményként milyen embernek lenni és kiteljesedni abban, amire hivatott vagyok.
– Elégedett önmagával?
– Igen, bár még nem vagyok egy befejezett ember. Amikor rájövök valami újra, tapasztalom, hogy még sok tanulnivalóm van. Ilyen szempontból nem vagyok elégedett, de annak nagyon örülök, hogy megértettem, nem külső körülményektől függ az elégedettség. Fiatalon ezt persze nem így látjuk, de a korral az ember bölcsebbé válik és lassan ráeszmél, a nyugalmat, a békét magunkban kell keresni. Még nagyon bennem van a legutóbbi karácsonyi idézet, amit valamelyik titkos angyaltól kaptam, mert nálunk a mai napig ők hozzák a karácsonyi üzenetet. Márai Sándor idézete így hangzik: „Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát, pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben.”
– Mi az, amit egy hajótörés esetén sem tudna elveszíteni, amit senki sem vehet el öntől?
– A bizonyosságot, hogy nem csak ennyiből áll az élet, ami itt a Földön van.
– Ha visszamehetne az időben, mire figyelmeztetné magát?
– Hogy türelmesebben tudjam kivárni a jó dolgok beteljesülését.
Magyar Tímea
