Csendes, kedves, megbízható. Munkáját igyekszik a legjobb tudása szerint végezni, törekszik mások elismerésére. Nem szeret kitűnni a tömegből. Megfontolt, nem hoz hirtelen döntéseket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Molnár Rozália, a Gyulai Gimnázium történelem- és földrajztanára.
Simon Rita
– Miért döntött úgy, hogy pedagógus lesz?
– Valahol mindig is bennem motoszkált a vágy. A tanáraim is biztattak, ugyanis szorgalmas és jó tanuló voltam. Gyakran vittek tanulmányi vetélkedőkre, és ez engem is motivált. Úgy éreztem, én is része akarok lenni ennek a folyamatnak, lehetőséget, sikerélményt akarok adni a gyerekeknek. Talán az is hozzájárult az elhatározásomhoz, hogy a húgom tíz évvel fiatalabb nálam, így már iskolás koromban is sokat „tanítgattam”. Játszva foglalkoztam vele, amikor odaült mellém leckeírás közben.
– Fiatalon munkába állt.
– A Tiszapéterfalvai Református Líceum után a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára jelentkeztem. Tanulmányaim utolsó évében felajánlottak egy ideiglenes állást Aklihegyen. Éltem a lehetőséggel, hiszen már ki szerettem volna próbálni magamat „élesben”. A töri mellett ott még napközis-nevelői munkát is vállaltam, így jókora tapasztalatot szereztem. Nagyon jó kollektívába kerültem, mindenben segítettek, sokat fejlődtem. Nem volt egyszerű tanulni és dolgozni is, de megoldottam. Sőt, annyira belejöttem, hogy miután befejeztem a főiskolát és a szülőfalumban kaptam állást, 2017-ben újra diák lettem. Földrajz szakon diplomáztam. Már hat éve történelem- és földrajztanárként dolgozom a Gyulai Gimnáziumban. Szakköröket is vezetek és időközben osztályfőnöknek is kineveztek. Megszoktam a sürgést-forgást, még nincs kizárva, hogy továbbtanulok. Habár gyerekkoromban az orvosi pálya vonzott, azt azért már nem vállalnám be, de elképzelhető, hogy valami másba még belekezdek levelező tagozaton.
– Mit tart szem előtt a tanításban?
– A történelem és a földrajz nem egyszerű feladat. Sokan a térkép miatt ódzkodnak az utóbbitól. Nem tartom magam túl szigorú tanárnak, de számonkérem, amit átadok. Ez ellen eleinte picit tiltakoznak, aztán rájönnek, hogy úgysem tudnak kijátszani. Miután rájönnek, hogy mennyi mindennel összefügg a földrajz és a töri, elkezdenek érdeklődni e tantárgyak iránt. Nem szoktam különbséget tenni a gyengébb és az erősebb tanulók között, mindenkit egyformán ösztönzök. Úgy vélem, a szidással nem sokat érünk el, egy kis biztatással sokkal jobban tudnak fejlődni, haladni. A másik „kulcs” szerintem a szeretet és a tisztelet. Nem csak azt várom el, hogy ők tiszteljenek engem, én is hasonlóan viszonyulok hozzájuk, és arra kérem a tanítványaimat, hogy egymással szemben is legyenek figyelmesek, kedvesek és becsületesek. Osztályfőnökként ezt különösen fontosnak tartom.
– Nem gondolkodott azon, hogy külföldre megy?
– Korábban meg sem fordult a fejemben. A tanulmányaim befejezését követően is tudtam, hogy a szülőföldemen szeretnék elhelyezkedni. Viszont az utóbbi időben egyre gyakrabban szegezik nekem a kérdést, hogy nem tervezek-e kimenni, és ez nekem is nagy dilemmát okoz. Egyelőre úgy érzem, maradok, itthon akarok tevékenykedni, de nem tudni, mit hoz a jövő. Nekem még nincs saját családom, egyelőre csak magamért felelek.
– Ilyenkor több szabadideje van. Mivel tölti?
– Ez a nyár elsősorban a pihenésről szól. Volt, amikor tartalmasabb nyarat tudhattam magaménak, utazásokkal, táborokkal. Most marad az olvasás és a hosszú séták, ugyanis az erdő mellett lakom. Legutóbb Jojo Moyes-től olvastam, de szeretem Paulo Coelho műveit is. Korábban rajzoltam és gyöngyöt is fűztem, most ezek a tevékenységek háttérbe szorulnak. Ha tehetném, többet utaznék. Bakancslistán szerepel Norvégia, szeretném látni a sarki fényt.
– Zárkózott. Mivel lehet kizökkenteni?
– Szeretem a jó társaságot, igyekszem humoros emberekkel körbevenni magam, úgy én is könnyebben oldódom.
– Sok barátja van?
– Nem mondanám, de akiket számon tartok, azok közel állnak hozzám. Többnyire itthoniak, de a főiskoláról is jóban maradtam néhány diáktársammal.
– Kritikus?
– Egy kicsit. Elsősorban magammal szemben vagyok az, másoknak nem mindig teszem szóvá, ha valami nem tetszik. Például zavar a szétszórtság, a feledékenység, de az embereket csak néha szoktam emlékeztetni a feladataikra.
– Alkalmazkodó?
– Általában igen. A helyzettől függ, attól, hogy hozzám hogyan.
– Spontán?
– Inkább előre megtervezem a teendőimet. Naplót nem vezetek, de észben tartok mindent, és követem a napi rutint. Szeretek korábban kelni, hogy összeszedjem magam és megreggelizzek. Anélkül sehová sem indulok el. Munka után, ha kell, segítek a ház körül, aztán nekiülök az iskolai elintéznivalóimnak: felkészülés az órára.
– Türelmes?
– Igyekszem az lenni. De előfordul, hogy elszakad a cérna. Ha igazságtalanságot tapasztalatok, akkor felszínre tör a lobbanékonyságom, és olyankor hirtelen kimondom, amit gondolok. Ezen általában meg is lepődnek az emberek, ugyanis alapból csendes és visszafogott vagyok. Jellemző rám az érzékenység. Könnyen megsértődöm, de nem vagyok haragtartó. A békesség kedvéért képes vagyok fátylat borítani a történtekre, és kezdeményezni a békülést. Ha valami nem úgy alakul, sokáig szoktam rágódni rajta. Olyankor az segít, ha kibeszélem magamból a történteket a családdal, aztán elcsendesedem, és rendbe rakom a fejemben a dolgokat. Az áhítatos könyv, igevers sokat segít.
– Egy kedves szó vagy egy ölelés?
– Inkább az utóbbi tölti fel a szeretettankom.
– Kinek a szavára ad?
– A szüleim a példaképeim, az ő tanácsukat mindig meghallgatom. De a húgommal is roppant közel állunk egymáshoz, ő a legjobb barátnőm, mindent megbeszélünk.
– Mit tart fontosnak az életben?
– A kitartást és azt, hogy minden napért hálát adjunk.
