Madame de Pompadour után szabadon… A szállóige jelentése nagyjából annyi: nem érdekel, mit hoz a jövő, mik lesznek a következmények. Kvázi akár a vízözön is jöhet, engem nem érdekel.
Hasonló érzés kerít hatalmába, amikor a világban zajló aktuális eseményekről szóló beszámolókat olvasom. Úgy tűnik, a nagyhatalmaknak, az országok vezetőinek, politikusoknak, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a döntéshozók jelentős többségének közömbös a sorsunk, életünk.
Hogy miért gondolom így? Megpróbálom pár sorban összefoglalni az utóbbi időszak történéseit. Nem ígérem, hogy a lista teljes lesz.
Az Ukrajnában lassan fél éve, egyes részein több mint nyolc (!) éve dúló háború elviselhetetlenné teszi a mindennapokat. A folyamatos létbizonytalanság, az aggódás felemészti az embert. Elfogultságomat nem leplezem, számomra az összes többi közül ez a konfliktus a legfájóbb. Ám bármennyire is az országban zajló események szomorítanak el leginkább, nem mehetek el szó nélkül a világ más területein dúló összecsapások mellett sem.
Szerbia és Koszovó között a koszovói szerbek helyzete miatt élesedett ki a konfliktus, Kína felzúdulását pedig Nancy Pelosi amerikai képviselőházi elnök tajpeji látogatása váltotta ki. Kelet-Ázsia legnagyobb országa nemtetszését fejezte ki a politikus útja miatt, az általuk indított hadgyakorlat jelenleg is tart, és minden bizonnyal tartósan fennálló feszültségnek lehetünk tanúi.
Azerbajdzsán Hegyi-Karabah térségében kezdett kisebb műveletekbe, a napokban pedig az izraeli–palesztin konfliktus is kiújult.
És ez még nem minden, sajnos számos országban tart évek, sőt évtizedek óta háború, fegyveres konfliktus, összecsapás, vagy többé-kevésbé súlyosnak ítélt, ám lényegét tekintve ugyanúgy pusztítást eredményező barbárság.
Felmerül a kérdés (bennem legalábbis mindenképp): ezen a világon mindenki megbolondult? Vagy sokakat az egyszer élünk életérzés vezérel? Utóbbit lényegében elfogadom, ám az nem mindegy, mivel töltjük el a számunkra megírt éveket, mit mesélünk majd az unokáinknak… Elérjük egyáltalán azt a kort, és ha igen, nem keseredünk-e meg annyira, hogy az ünnepeken a vidám emlékek megosztása helyett néma csend lengi majd körül a családi asztalt…