Végtelenül optimista, jószándékú, kiegyensúlyozott, rendkívül segítőkész. Lelkészfeleség, az ungvári református gyülekezet hit- és konfirmandus oktatója, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskola pedagógusa. Folyamatosan tovább képezi magát. Vallja, az önismeret által nemcsak önmagunkat tanuljuk meg elfogadni, de a körülöttünk élőket is jobban meg tudjuk érteni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Héder Katalin hitoktató, iskolapszichológus.
Magyar Tímea
– Évtizedekkel ezelőtt egy interjúban azt mondta, hogy a lelkész házának falai üvegből vannak. Rohamosan változó világban élünk, Ön is tapasztaltabb lett, ma is ugyanolyan nyugalommal engedi be az életébe a kívülállókat mint korábban?
– Az emberek mindig szívesen bekukkantanak mások életébe, a lelkész családjába még inkább. Ez tőlem független. De mi a gyülekezeten belül olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Tudunk egymás problémáiról, örömeiről, gyakorlatilag együtt sírunk, együtt nevetünk. Ugyanakkor megvan a magánszféránk, amit tiszteletben tartanak, tudják, hol a határ, amit nem illik átlépni.
– Évekig hitoktatóként szolgálta az ungvári gyülekezetet, de időközben pszichológus diplomát szerzett. Mi indította el az önfejlesztés útján? Milyen új dolgokat tudott meg önmagáról?
– 31 éve vagyok hitoktató. Koordinálom a vasárnapi iskola működését, magam is tanítok, konfirmandusokat készítek fel. Mindig szerettem olvasni, élt bennem a tudásvágy, de igazából a párom beszélt rá a továbbtanulásra, ő győzött meg arról, hogy sikerülni fog. Sokáig a nyelvi nehézségek tartottak vissza. Kétgyermekes családanyaként, támogatás nélkül nem vágtam volna bele egy ukrán nyelvű ötéves egyetemi projektbe. Ez nagy önismereti iskola volt. Nemrég mondta a felnőtt fiam, hogy „anya, ez jót tett neked.” Úgy érzem, bátrabb, nyitottabb, kommunikatívabb lettem a tanulás folyamán, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített és biztatott, hogy el tudjam végezni a Kijevi Szlavisztikai Egyetemet. Később a Sárospataki Református Teológiai Akadémián elvégeztem egy kétéves pasztorálpszichológiai képzést is.
–Különféle továbbképzéseken, fórumokon vesz részt, s ma már másokkal is megosztja tudását, tapasztalatait. Legutóbb épp a Pedagógus Akadémián tartott előadást.
– Ez az év is továbbtanulással telik. Az anyaországi Bethesda kórház által külhoni magyar pszichológusoknak szervezett alkalmon vettem részt. Itthon az Orvosok határok nélkül programban, a kárpátaljai posztgraduális pedagógiai oktatási intézet által szervezett több alkalmon is jelen voltam. Ebben a hivatásban nincs leállás, folyamatos tanulásra van szükség, de én nagyon szeretek új dolgokat elsajátítani. A minap a Kölcsey Pedagógus Akadémián tarthattam egy előadást A mentális egészség megőrzése háború idején címmel, és úgy éreztem, befogadó volt a hallgatóság.
– Átvészeltünk egy koronavírus-járványt. Milyen negatív vagy pozitív következtetéseket vont le az epidémiából?
– A járvány valóban felülírta a korábbi életünket. A hatóságok több hónapra betiltották a templomi alkalmakat. Így sokan elszigetelődtek, de telefonon igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Ez idő alatt rádöbbentünk, mennyire fontos az élő kapcsolat, az, hogy személyesen is találkozzunk. Ez is nagy önismereti lehetőség volt számunkra, megtapasztalhattuk, miként reagálunk az új helyzetre, mely átformálta a mindennapjainkat. Mennyire figyelünk oda egymásra, mennyire tartottuk be az elővigyázatossági szabályokat stb. Úgy tapasztaltam, hogy még inkább felerősödött a család szerepe. Mivel a külvilágot ki kellett zárni, meghatározó volt, hogy a családtagok együtt lehettek. Ahogyan a pedagógus hivatásé is, hisz az online oktatás során sok szülőtől visszahallottam, hogy most ismerték fel, mekkora munkát végeznek a pedagógusok.
– Időközben átélt egy súlyos betegséget is. Mi volt a reakciója, amikor megtudta a diagnózist, és mi adott erőt a küzdelemhez? Mi az a pozitív tapasztalata, amit továbbadna azoknak, akik most vívják harcukat a kórral.
– Először az okot kerestem, hogy vajon mit tettem rosszul. De egy nagyon kedves barátnőm, egy lelkész hölgy, aki mellesleg lelkigondozó is, azt mondta, nem az a feladat, hogy keresd az okokat, hanem arra kell koncentrálni, hogy mit tehetsz a gyógyulás érdekében. Mert egy-egy betegség kialakulásának hátterében az ökológiai hatásoktól a genetikai adottságokon át a mentális állapotig számos tényező áll. Fontos, hogy ne essünk bele az önsajnálat hibájába, ne csüggedjünk el, hanem az első sokk után mozduljunk ki, és induljunk el a gyógyulás útján. Nekem sokat segített a családom, amiért végtelenül hálás vagyok, mert tudtam, hogy van kire támaszkodnom. És hálát éreztem az eddig megéltekért. Azóta úgy érzem, minden nap, amit kapok, ajándék.
– A hónapok óta dúló háború lelkészfeleségként mennyiben módosította a feladatait?
– A háború egyértelműen felforgatta az életünket. Úgy érzem, adaptálódtunk a helyzethez. Eleinte azonban a fizikai határaimat túllépve túl sokat vállaltam, mert mindenkinek segíteni akartam. Másokkal egyetemben úgy gondoltam, minél többet teszek, a háború annál hamarább véget ér. Aztán megértettem, ahhoz, hogy mások baját enyhítsük, először magunkkal kell harmóniába kerülnünk. Tudatában kell lennünk, hogy a háborúnak egyszer vége lesz. Nagy ösztönzés ebben azoknak az embereknek a példája, akiknek volt mibe kapaszkodniuk, volt hitük és ezáltal túléltek nagy traumákat, például a Gulágot. Mindenkinek ajánlom Gulácsi Lajos, Forgon Pál vagy Olofsson Placid atya ezzel kapcsolatos gondolatait, utóbbi kidolgozta a túlélés négy szabályát is.
– Két fiúgyermek édesanyja. Soha nem vágyott egy kislányra?
– Azt értékelem, amit kaptam, hálás vagyok a fiaimért. Örülök, hogy megélhettem az anyaság örömét. Mindketten teológiát tanulnak, édesapjuk hivatását viszik tovább.
– Harmonikus kapcsolatban élnek a férjével. Az együtt töltött évek mire tanították?
– Pont ebben a hónapban méltattuk a 28. házassági évfordulónkat. Amikor megismerkedtünk, a párom még tanult, János hamarább lett a lelki testvérem, mint a férjem. Nagyon mély barátságból alakult ki közöttünk a szerelem és ez a mai napig tart. Miután összekötöttük az életünket, megtanultuk tisztelni, értékelni a másikat, egymás támaszai vagyunk, öröm minden együtt töltött pillanat. Fontos az őszinte kommunikáció, nálunk nincsenek tabuk, és ez működik.
– Mi a legnagyobb félelme?
– Nem szoktam dédelgetni a félelmeket. A Ne félj, csak higgy „parancshoz” tartom magam. Ez 365-ször van leírva a Bibliában, ami azt jelenti, hogy Isten minden napra ad egyet. Amin tudok, változtatok, amin nem, azon nincs értelme, hogy rettegjek. Ehhez tartom magam.
– Van kedvenc mondása?
– Az egyik Gárdonyi-regényben olvastam és megmaradt bennem a Dum spiro spero (Míg élek, remélek). De egy bibliai idézet is nagyon kedves számomra a példabeszédek könyvéből, a 4.23-as: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” Ezt úgy értelmezem, hogy igyekezzek mindig a szeretetre, jóindulatra gondolni, hogy ne legyen soha negatív érzés bennem.
– Milyen gyakran sír?
– Ez változó, ha kipihent vagyok, nehezen pityeredek el, de ha nagyon kimerült, könnyebben kicsordul a könnyem.
– Ha visszamehetne az időben, és elmondhatna valamit egykori önmagának, mi lenne az?
– Nem figyelmeztetném magam semmire, nem változtatnék, minden így jó, ahogyan van.
– Milyen távlati tervek foglalkoztatják?
– Teljes életet élek, igyekszem minden napból kihozni a maximumot. Azt várom, amikor az orvosom végre kimondja, hogy egészséges vagyok. Amikor ez megtörténik, folytatni szeretném a tanulmányaimat.
– Mi az, amit senki nem vehet el Öntől?
– A hitemet.
