Lendületes, életvidám és precíz. Másoktól is elvárja a pontosságot. Ha valamit elvállal, azt szívvel-lélekkel végzi. Nem szeret a középpontban lenni, de a háttérből igyekszik mindenkinek segíteni. Odaadó és figyelmes, álma, hogy valami maradandót alkothasson. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kovalszkij Tóth Olga, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Földtudományi és Turizmus Tanszékének laboránsa.
Simon Rita
– Sokat gondolkodott a szakmaválasztáson.
– Tiszaújlakon ukrán tannyelvű iskolába jártam. Az érettségi után mindenképp szerettem volna továbbtanulni és olyan szakmát választani, amihez az eszemet kell használni. Tisztelem, becsülöm a kétkezi munkát, hiszen ebben nőttem fel. Apukám asztalos-fafaragó, s mivel nem volt inasa, néha mi segítettünk neki édesanyámmal és a nővéremmel. Talán pont azért, mert már fiatalon megtapasztaltam, mennyire nehéz is az efféle munka, úgy voltam vele, hogy ha nem muszáj, akkor én nem ilyesmivel szeretném keresni a kenyerem. Jó a memóriám, nem esik nehezemre a logikus gondolkodás, szeretek rendszerezni. Sokáig vacilláltam, hogy milyen szakot válasszak. Turizmussal kezdtem, aztán meggondoltam magam. Jobban érdekelt a nyelvtanulás, ezért 2009-ben úgy döntöttem, átiratkozom a Munkácsi Állami Egyetem angol szakára.
– Meghatározó volt az első munkahelye.
– A tanári pálya nem vonzott, habár az egyetem befejeztével itthon vállaltam különórákat. Ukrán és angol nyelvet tanítottam gyerekeknek. Aztán egyszer arról értesültem, hogy Karácsfalván épp nevelőtanárt keresnek a líceumba. Akkor kerültem először olyan közegbe, ahol megtapasztaltam, milyen is igazán erős magyar öntudattal rendelkezni és mi a hazaszeretet. Itthon magyarul beszéltünk, de úgy voltunk vele, hogy meg kell tanulnom az államnyelvet. Ezért írattak ukrán iskolába, aminek, megmondom őszintén, nagy hasznát vettem eddigi életem során, sokkal könnyebben tudok érvényesülni. Sokáig vegyes közegben éltem, és mindig védtem a magyarokat, ha Munkácson épp beszólt valaki a suliban. Ám csak akkor értettem meg igazán, hogy mit jelent magyarnak lenni, miután egy olyan közösségbe kerültem, ahol ez mélyről jövő, természetes energiaként áradt. A líceumban ébredtem nemzeti öntudatra, amiért nagyon hálás vagyok. Két év után váltottam, ugyanis férjhez mentem, és már nem felelt meg a bentlakásos kollégiumi élet. A következő két évet a Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltár munkatársaként töltöttem. Ezzel párhuzamosan közel 5 évig a Kárpátaljai Háló Egyesületnél is dolgoztam. Irodavezető és programszervező voltam.
– Hogyan ismerkedtek meg a férjével?
– Érdekes, hogy habár Oleg munkácsi, mégsem ott találkoztunk az egyetemi éveim alatt. Egy biciklitúrán szemeltem ki, és valahogy összeakadt a küllőnk. Az idén volt az 5. házassági évfordulónk, de már több mint tíz éve alkotunk egy párt. Tiszaújlakra költöztünk a szüleimhez. Öcsi eleinte nagyon sokat segített apukámnak, viszont az utóbbi években már Magyarországon dolgozik. Eddig ő ingázott, most én járok hozzá látogatóba.
– Hogyan került a főiskolára?
– Úgy éreztem, szükségem van egy kis szusszanásra, hogy magamra koncentráljak. Túl sok mindent vállaltam, nem maradt időm azzal foglalkozni, amivel igazán szerettem volna. Például elvégezni egy nyelvtanfolyamot, túrázni. Ekkor jelentkeztem a főiskolára, ahol sikerült olyan munkahelyet találnom, ami megfelelt az igényeimnek. A Földtudományi és Turizmus Tanszék munkatársa vagyok. Sok a papírmunka, de nekem ez tetszik. Szeretek a háttérből irányítani, rendezkedni, szervezni. Jó érzés, ha precízen előkészíthetek mindent és azzal másoknak megkönnyítem a haladást. S ha már ezen a tanszéken dolgozom, akkor szerettem volna jobban elmélyülni a tudományban, úgyhogy immár hivatalosan is a főiskola földrajz szakos hallgatója lettem.
– Mi az, amit még szívesen kipróbálna?
– Régebben könyvtáros akartam lenni. Nagy könyvgyűjtő vagyok, főleg nyelvészeti kiadványokat szerzek be. Ez a szenvedély talán még az egyetemről maradt meg. Az olvasásra viszont már egyre kevesebb időm jut. Szeretném még a német nyelvvizsgát is megszerezni. Oroszból tavaly szereztem középfokú képesítést. Nem vagyok művészlélek, de szívesen foglalkoznék olyasmivel, amiben kiélhetem a kreativitásomat, és amivel nyomot hagyhatnék magam után a világban. Ilyen szempontból nekem apukám a példaképem. Jólesik, hogy több helyen visszaköszön a keze munkája.
– Pozitív kisugárzású. Honnan merít erőt?
– Odafigyelek arra, hogy mindent szívvel-lélekkel csináljak. Ha nincs meg bennem az a hajtóerő, motiváció, ami kell egy adott feladat megfelelő szintű elvégzéséhez, akkor inkább el sem vállalom. A kedélyállapotom viszont sokszor kihat a munkára, ezen igyekszem változtatni. Néha önbizalomhiánnyal küzdök, nem vagyok elég magabiztos. Olykor ezért nem vágok bele új dolgokba, mert félek a kudarctól. De hála Istennek mindig úgy alakult, hogy olyan társaságba kerültem, ahol ösztönöztek, ahol a munka nem tűnt nyűgnek. A munkahelyre egy közösségként tekintek, ahol feltöltődöm. Általában pörgök. Nem arra koncentrálok, ami nem megy, hanem arra, ami sikerül. Néha előfordul, hogy legyűr a rossz kedv, főleg amióta háború dúl. Ilyenkor a körülöttem lévő emberekből töltekezem. A közösség számomra megtartó és felemelő erő. A Kárpátaljai Hazajáró Egylettel is épp ezért járok szívesen túrázni, mert annyira jó együtt lenni.
– Tehát a hegymászás a hobbija?
– A túrázás nagy szenvedély. A Pokolbércet (Pikujt) másztam meg először. Jól „behúztak a csőbe”, igencsak nehéz volt. De szép emlékként gondolok rá vissza. Nagyon megtetszett a természetjárás, klassz kis csapat kovácsolódott össze. Ezenkívül viszont szívesen kézimunkázom vagy színezek, festegetek. Ez az, ami teljesen megnyugtat.
– Mi hozza ki a sodrából?
– Lobbanékony vagyok. Nem bírom, ha valaki ítélkezik mások felett. S az utóbbi időben sajnos ezt egyre gyakrabban és meggondolatlanabbul tesszük. Lenézünk másokat, ítélkezünk felettük anélkül, hogy tudnánk, mi van a háttérben. Könnyű másokat bírálni, pedig mi is kerülhetünk olyan helyzetbe. Soha nem tudjuk, mit hozhat az élet. Főleg most, ebben a bizonytalan időszakban. Nem szabad nagyra lennünk azzal, amink van. Nehezen leplezem az érzéseimet, ezért ha valami nem tetszik, azt rögtön látják rajtam. Haragtartó viszont nem vagyok.
– Nem szól szám, nem fáj fejem – egyetért?
– Attól függ, hol. Itthon nem hallgatok el semmit. Apukámmal sokszor összeszólalkozunk, hiszen „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Makacs vagyok, és ő is az. A munkahelyen vagy más környezetben viszont már egyre többször hallgatok, a saját lelki békém érdekében. Igyekszem visszafogni magam és elengedni azt, amin úgysem tudok változtatni.
– Mivel lehet felvidítani?
– Csokival bármikor sikerül. Egy doboz konyakos-meggyes édesség csodákra képes.Viszont amikor már igazán feltornyosulnak a viharfelhők, egyedül a férjem az, aki meg tud nyugtatni. Úgy érzem, ő az, aki mindenre gyógyír.
– Ön szerint mi a jó házasság titka?
– A kitartás. A mai világban már nem nagyon adnak erre, pedig elengedhetetlen. Az elköteleződés pedig döntés kérdése. Mi eldöntöttük, hogy együtt képzeljük el az életünket, és így csiszolódtunk össze. Én engedtem az akaratosságomból, így alkalmazkodtam hozzá. De ehhez nyilván az is kell, hogy érezzem és lássam, hogy a másik is ugyanúgy szeret, és ugyanúgy akarja ezt. Ezzel nálunk nincs gond. Sokszor úgy tűnik, ő még jobban ki tudja mutatni az érzéseit, mint én.
– Ha egyet kívánhatna, mi lenne az?
– Hogy legyen egy kisbabánk.
