Molnár Mária Nagydobrony egyik legidősebb lakosa. A nyolcvanöt éves, szellemileg teljesen ép néni büszkén mondja, hogy ugyan van nála idősebb hölgy is a településen, aki kilencven felett jár, de van úgy, hogy ő már „kikapcsol”.
– Mit meséljek? Melyik korszakot? Amikor a csehek, a magyarok vagy az oroszok alatt éltünk? Mert mindet átéltem, le sem kellett mennem az udvarról. A csehek alatt születtem, öt-hatéves voltam, amikor elmentek. Bejöttek a magyarok, igaz ők nem sokáig voltak, mert jött a háború. Az oroszok elvitték a magyarokat. Sokáig maradtak, míg végül most ukránok vagyunk – szalad végig az évtizedeken a jó kedélyű idős néni, aki tősgyökeres nagydobronyi. Azt meséli, mindig nehezen éltek.
Édesapját elvitték a három napos kényszermunkára, soha nem tért vissza, odaveszett Boriszovban. Azt a hírt kapta a család, hogy megölték.
– Azt hazudták nekik, hogy aki a legtöbbet dolgozik, azt engedik haza leghamarább. Szegény édesapámat az erdőben dolgoztatták, mindig annyi fát kellett a vállán hazavinni, amennyivel egész éjszaka fűteni tudtak. Édesapám jelentkezett, hogy még egyszer fog fordulni, mert nagyon hazavágyott, hisz hat kiskorú gyermek várta, meg a két nyolcvanéves öreg, a nagyszüleim. De odaveszett, lelőtték. Bizony édesanyám, szegény, ennyi gyermek mellett nem tudott elmenni dolgozni. Bejött a kolhoz, az meg elvitte mindenünket – a lovakat, a teheneket, a tizennyolc darab tinót, de az utolsó krumplinkat, a terményünket is. Öregapámnak – nagy gazdálkodó ember lévén – volt egy kis csordája, de mind odalett.
Anyám hiába sírt, hogy „itt hal meg éhen ez a sok gyermek”, még a padról is mindent elvittek, nem bánták azok…
Marika néni azt mondja, úgy elszegényedtek, hogy az erdőre járt gallyakért, hogy valahogy meg tudjanak melegedni. A vele egykorú lányokkal sóskát szedtek a kötényükbe a töltés szélén.
A Latorcán átvágva gyalog mentek Ungvárra, hogy eladják a „portékájukat”.
Volt, hogy rájuk esteledett Kincsesnél, ilyenkor bekérezkedtek éjszakára valakihez, ha sikerült, az ólban kaptak is helyet. A sóskát eladták a piacon, a pénzből fekete kenyeret vettek, aztán ismét gyalog indultak haza.
– Fehér kenyérért Csapra kellett járni, de milyen veszélyesen, a bombatölcsérekkel volt tele az egész út, gránáttal meg gödrökkel, fel-le bukdácsoltunk, attól rettegve, fel ne robbanjon a lábunk alatt a talaj. Egyszer egy fazék savanyú káposztával a hátamon tettem meg az utat, hogy kenyérre cseréljem. Csorgott a leve a hátamon végig, de hiába, menni kellett… Samu öcsém már nem győzte kivárni, hogy hazaérjek, Dimicsőig elém jött. Leültünk, törtem neki a kenyérből, aztán jöttünk tovább.
Itthon annyifelé vágtuk a kenyeret, ahányan voltunk. Bizony ilyen világ volt – gondol vissza a nehéz napokra a nyugdíjas néni, aki már két testvérét temette el.
Marika néni 1951-ben ment férjhez. Sándor nagyon jó ember volt, mondja, sajnos nyolc évvel ezelőtt elveszítette. 1948-ban megjárta a donbászi szénbányákat. 1949-ben hazajött, azután keltek egybe. Egész életükben a kolhozban dolgoztak, hol a dohányban, hol a melegágyaknál. Egy fiuk és egy lányuk született.
Az Ung-vidék legmagyarabb falujának lakója négy unokával és kilenc dédunokával büszkélkedhet.
Most a fia családjával él egy portán. A nagy család majd minden tagja Nagydobronyban vagy a környékén él, úgyhogy Marika néni nem magányos, mindig van, aki rányissa az ajtót.
– Hogy telik a karácsony? Nagy a család, mikor ki ül az asztal mellé. Miket készítünk? Kocsonya, töltött káposzta, leves, kalácsok kerülnek az asztalra. A süteményeket összehordják, végül nekem van a legtöbb.
Az oltott tej dobronyi különlegesség.
Úgy csináljuk, hogy megfőzzük a kását tejben, szép sárgára, tejföllel behabarjuk, letakarjuk és reggelre jól meghűl. Nagyon finom, savanykás. Egyébként sem vagyok válogatós, nem úgy nőttünk fel, hogy lett volna rá lehetőségünk.
A tél lassabban telik, olvasgat, nézi a tévét, a romantikus filmsorozatok a kedvencei. Korábban kötögetett is, mindenkit ellátott egy-egy saját kezűleg készített darabbal. Eljárni már nem igen szokott, legfeljebb a kapu elé ül ki nyaranta a többi asszonnyal. Csak az bosszantja, hogy nem mindig hallja, mit beszélnek, mert már kissé nagyot hall.
Marika néni elmaradhatatlan napi rutinja az imádság.
Búcsúzóul szívesen énekel nekem néhány sort kedvenc református énekéből. Szépen hangzik szájából az „Egyedüli reményem, Ó isten, csak te vagy”, s ki tudja, mire gondol, mert közben könnyek homályosítják el a szemét…
Magyar Tímea
