Az igazi út

Kacsanovszki Beatrix pályája elején jár. Az akadályokat lelkes maximalizmussal veszi. Élvezi amit csinál. Jól is állnak neki a naiva karakterek, kedveli az ezek megformálásával járó kihívásokat. A beregszászi színházra második otthonaként tekint.

– Gyerekkorodban is érdekelt a színészet?

– A művészet mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Zeneiskolába jártam, kórustag voltam – kezdi beszélgetésünket a beregszászi fiatal. – Kamasz fejjel azonban letértem erről az útról, és egy teljesen más irányt választottam – felvételiztem a kertészmérnöki szakra. De éreztem, hogy ez nem az én utam.

Amikor megláttam a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház felhívását arról, hogy segédszínészeket keresnek, azonnal kaptam az alkalmon.

A felvételiről nem beszéltem senkinek, egy barátnőmet hívtam csupán magammal. Önfejűen, próba szerencse alapon mentem el a válogatóra. Már akkor úgy éreztem, jó helyen vagyok. Azelőtt is jártam színházba, nem volt ismeretlen a közeg. A színészek nagyon kedvesek voltak, és ennek köszönhetően oldott volt a hangulat. Azóta teljes az életem, azzal foglalkozhatom, amit szeretek.

– Kitől örökölhetted a hajlamot?

– A családom tagjai is művészlelkek, a nagybátyám színész. Őt láttam először a nagyszínpadon, és már akkor elvarázsolt ez a világ.

– Ez a másfél év milyen hatással volt rád?

– A színház olyan, mint egy nagy család. Amikor odakerültem, féltem picit, hogy helyt tudok-e állni, nem csak amolyan fellángolás-e ez a részemről és kiderül, hogy nincs is hozzá tehetségem.

Az első szerepeknél kissé szorongtam, de a maximalizmusomból adódóan kihoztam magamból a legtöbbet.

Nagyon hálás vagyok a kollégáknak, sok jó tanáccsal látnak el minket. Nem is munkaként tekintek a színházra, hanem úgy, mint a második otthonomra.

Beatrix, elmondása szerint, nyugodtabb és megfontoltabb lett, amióta dolgozik. Jó memóriával rendelkezik, szeret énekelni, a dalokat tanulja meg a legkönnyebben. Jelenleg minden idejét a Beregszászban ősztől induló színészképzés felvételijére való készülés tölti ki.

– Melyik volt az első szereped?

– A színjátszó csoporttal eleinte csak kisebb előadásokat készítettünk. Aztán jött Mészáros Tibor, aki megrendezte a népszerű itáliai vígjátékot, Carlo Goldoni Chioggiai csetepatéját. Ott Valakit alakítottam, aki igazából néma karakter, de folyamatosan a színpadon van. A következő pedig a Tizenkét hónap meseelőadás volt, amit decemberben mutattunk be Gyevi-Bíró Eszter rendezésében. Jólesett, hogy gondolt rám és megbízott bennem.

Én kaptam az egyik főhős, Anna, egy tizenkét éves árva kislány szerepét.

– Babaarcod van, passzolnak hozzád az ilyen karakterek.

– Remélem, mivel az ilyen szerepeket nagyon kedvelem. Bízom benne, hogy ez az adottságom megmarad, és a későbbiekben is tudom majd ezeket játszani. Természetesen más figurákat is megpróbálnék megtestesíteni.

– Szerinted kiből válhat jó színész?

– Kitartónak és alázatosnak kell lennie, ez nagyon fontos. Áldozatokat kell hozni, akár a szabadidő rovására is. Most picit lazább időszakunk van, de így is sokat járok be a színházba. Nem érzem ezt akkora tehernek, mivel a családom teljes mértékben mellettem áll, és a barátaim is megértők.

– Mennyi időbe telik, amíg bele éled magad egy karakterbe?

– A próbafolyamatok nagyon jók. Rengetegszer eljátsszuk a darabot, mielőtt színpadra állítjuk. A szövegtanulás időszakában még kicsit bizonytalan vagyok, viszont mikor már megvan a szöveg, teljesen átszellemülök. A próbákon már másokból is tudok merítkezni. A rendezőtől függ, mennyire vihetjük bele a saját elképzelésünket.

– Min kell a legtöbbet dolgoznod?

– Néha még gyorsan beszélek, amin javítani kell. Gyakorlom a hangsúlyos és  hangos szónoklatot, talán ez utóbbi a legnagyobb kihívás számomra. Olykor már úgy érzem, ordítok, holott nem, mert nagy a tér, be kell tölteni. Amikor már magunkra öltjük a jelmezeket, olyankor már minden olyan könnyen megy, és jó érzés játszani. Az előadás előtt számtalanszor végiggondolok mindent, ám a színpadon már visz a lendület és a többi színész. A lámpaláz állandó, amúgy is izgulós típus vagyok. De ez normális, ennyi kell. A családnak azonban megtiltottam, hogy eljöjjenek a premierre, mivel úgy éreztem, a megfelelési kényszer még nagyobb terhet róna rám.

– Milyen jellemeket testesítenél meg a legszívesebben?

– Nincs szerepálmom. A nagy falatoktól még félek, ahhoz, hogy komolyabb karaktereket el tudjak játszani, még nyilván tanulnom kell.

Azok a darabok, amelyekben egyszerre beszélnek és énekelnek is – például a Fekete Péter – kifejezetten tetszik.

Ott szívesen kipróbálnám magam. A musical viszont nem jön be annyira.

– Milyen változtatásokat vállalnál be egy szerep miatt? 

– Nagyon szívesen változtatnék magamon bármit, de talán

a nagyon rövid haj már sok lelki erőt igényelne. Talán az lenne a határ.

– Mi tud elcsüggeszteni?

– Ha valamit vár tőlem a rendező, és hiába próbálom, nem jön át. Nem szeretném, hogy miattam valami rosszul süljön el. De igyekszem fejlődni.

Általában addig dolgozom mindenen, amíg nem sikerül úgy, ahogy kell.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó