Nehezen lehetne vitatkozni a ténnyel, hogy az elmúlt esztendő igencsak mozgalmasra sikeredett az Európai Unió bürokratikus berkeiben. A mindenkinek mindent megszabó, a valós hatalom hiányát különböző okosabbnál okosabb szabályok megalkotásával kompenzáló euro-csinovnyikok egyik nehezen felülmúlható gyöngyszeme pedig úgy hangzott, hogy az europer írók méltóztassanak regényeikben pozitív színben feltüntetni kisebbségi szereplőket.
Mit ne mondjak, amikor először olvastam ezt a hírt, kétoldali heveny röhögőgörcsöt kaptam. Persze nem azért, mert olthatatlan szükségét éreztem a legújabb skandináv krimikben Abdull, a jóságos falafelárus, és N’debele Gegel, aki a kies Kongó partján született nyamnyam pigmeus látványának, de most a dán főnyomozót segíti. Nem, nekem ennél sokkal komolyabb okok húzták vigyorra a számat. Konkrétan az, hogy a magyar irodalom klasszikusai – politikai utasítások nélkül – milyen előszeretettel és mennyi kedvességgel írtak az egykori Magyarország kisebbségeiről.
Gárdonyi egri csillagai között Sárközi cigány ugyan nem a legfényesebb, hiszen népének minden hibáját és erényét híven példázza. Szerepe mégis fontos, hiszen hűsége és kézügyessége, mely hozzájárul Bornemissza pokolgépeinek megszületéséhez, vitathatatlan. Vagy ott van Jókaitól a Kőszívű ember fiai és Salamon, a zsibárus zsidó, aki ugyan ízig-vérig kereskedő és a profit nála is első helyen áll, ám művelt, intelligens és kimondott szava felér a legjobb bankházak váltójával. Mikszáth kedves „tót atyafiai” és Fekete István novelláinak román szereplői is az egykorvolt Magyarország kisebbségeinek megtestesítői, és gyanítom, annak idején senki nem „javasolta” a magyar szó klasszikus mestereinek, hogy műveikben rajzoljanak már meg néhány kisebbségi portrét.
Ezek az alakok ugyanis nem politikusi elvárásokra születtek, hanem azért, mert az írónak elég volt kimenni az utcára, és a zsidó kereskedő, a vándorcigány, a román favágó és a szlovák pásztor jó eséllyel szembejött vele. Erényeik és hibáik ismertek voltak és senki nem várta el, hogy a cigány hős harcos legyen, a zsidó elosztogassa vagyonát, az írástudatlan szlovák pásztor úgy beszéljen, mint egy parlamenti szónok vagy a román ne gondoljon vágyakozva a havaselvei őshazára. Ennek okán pedig jó lenne, ha ma sem írnák elő egyesek, hogy egy regényben ki legyen a jó vagy gonosz, és Orwell gondolatrendőrsége továbbra is megmaradna fikciónak.
