Tapasztalataim szerint a népet leggyakrabban a költők és a politikusok emlegetik. A két – kívülállók szerint leginkább felesleges – foglalatosság képviselői természetesen teljesen eltérő szövegkörnyezetben, más-más okokból és szándékkal hivatkoznak rá. Míg a poéták lélekben azonosulnak a néppel, belőle származónak vallják magukat, számukra a népfenség minden filozófia és ideológia végső célja, addig a politikai praktikák művelői számára a propaganda eszköze és egyben célpontja, érdekeik eléréséhez szükséges kellék.
A költő népben és nemzetben gondolkodik. A politikus választási ígéretekben és szavazatokban.
A költő „a nép nevében” szól, a „népért tűzön-vízen át” küzd. A politikus elhiteti, hogy a nép szószólója, s kizárólag saját érdekeinek szilárd védelmezője.
Választási kampány idején ez az egész összekeveredik-mosódik, s árvízként borítja el a közéletet. Ezért hagyjuk is a lírát. Foglalkozzunk inkább a politikával. Annál is inkább, mivel 2019 a nép győzelmének éve lesz. Legalábbis ez olvasható Ungváron (gyanítom, országszerte) több óriásplakáton.
Az egyértelmű ígéret a Radikális Párt hirdetményén díszeleg, mely már színvilágával (a vörös és a fekete dominál) egyértelműsíti, milyen győzelemre, kinek a diadalára számíthatunk. S ha valakiben még maradtak volna kételyek, bizonytalanságok, azokat is meggyőzi Oleg Ljasko pártvezér vezetéknevének ciril s-betűje, mely – minő lelemény – az ukrán címer szigonyára emlékeztet, igaz magán viseli a náci szimbólumok stílusjegyeit is.
Csak azt sajnálom, hogy e propaganda-kellék a mellbevágó meggyőzésre hivatott. Pedig néhány részlet, konkrétum – már csak a miheztartás végett – nem ártana, sőt, egyenesen kívánatos lenne. Mert így folyamatosan gyötör a gondolat, hogy nem is a nép győzelme a dicső végcél, csupán a nemcsak a nevében radikális párt ácsingózik a hatalomra, aminek megszerzéséhez sok-sok vokson, tehát a népen keresztül vezet az út.
Van egy eretnek gondolatom: mi lenne, ha a pártok lózungok helyett versekkel kampányolnának.
