Talán nem csupán nekem csengnek mindmáig a fülemben az ukrán külügyminiszter szavai, amellyel becsmérli vidékünket. Pavlo Klimkin kijelentése, miszerint Kárpátalján nincs semmi, csak csempészet és egy kis turizmus, nevetséges vagy inkább gonosz volt.
De bárcsak egyedül a miniszter lenne ilyen lekezelő velünk szemben, nem pedig az itt élők (vagy innen származó, de már kivándoroltak közül is sokan). Akik csak legyintenek, ha szóba kerül szűkebb pátriájuk, és azt mondják, itt már nincs potenciál. Milyen alapon teszik ezt?
Tegyük fel, hogy itt valóban semmi sincs. Ez nem is olyan rossz alaphelyzet. Itt minden olyan kezdeményezés, ami nyugaton evidensnek számítana, még újszerű, érdekes. Egy kis kreativitással és lelkesedéssel bármibe belefoghatunk. Itt egyedi a sörtorta, a hasonmásrongybaba, nincs még elterjedve a „folyékony” művészet vagy a pirográfia. A káprázatos üdülőközpontok melletti kis ösvényeken lenyűgöző helyekre juthatunk el, s töltődhetünk fel úgy, hogy egy napot sem használtunk el abból a bizonyos kilencvenből. Tízből kilenc ember nem tudja, mi az a geoláda, arra pedig biztosan nem gondol, hogy még a vidéken is lehet kutatni utánuk (aki nem hiszi, járjon utána!). És még mielőtt legyintene, jusson eszébe, hogy a szomszéd, akin csodálkozik, mert jól megy neki, honnan kezdte és mi hozott neki áttörést. Egy ötlet, némi megtakarítás és kitartás. Ez Önnek is menne, nemde?
De papolhatok én itt a vidék szépségéről, meg a lehetőségekről annak, aki nem is azért fordít hátat a szülőföldjének, mert itthon olyan rossz sora lenne, csupán mert most ez a divatos, mindenki ezt csinálja. A „nincs itt semmi” gondolatokat általában az ember saját üressége kelti. No, nem kioktatni akarom az olvasót vagy épp megsérteni a miniszter urat a botrányos elszólása miatt, de jusson eszünkbe: „Nincs rosszabb dolog, mint a tétlenség, a pokolba vivő út a renyheség óráival van kikövezve” (Szabó Magda).
