A tél előrehaladtával egyre nagyobb az ínség erdőn-mezőn. A vadászidény ugyan már véget ért, és a nyulakat, fácánokat nem fenyegeti a „villámló bot” réme, de azért nem fenékig tejföl az életük. Az idei időjárás eddig bizony nem volt kegyes az apróvad- állományhoz Kárpátalján. A leesett hó, az azt követő olvadás, majd a kemény éjszakai fagyok még a mezőkön elmaradt búzát-kukoricát is elzárja a vadaktól. Fokozott jelentősége van tehát a téli takarmányozásnak, bár azért e téren sem árt betartani néhány szabályt. E sorok írója ugyanis negyedszázados vadászati múltja és közel évtizedes hivatásos vadászi pályafutása során több olyan jelenséggel találkozott, melyek ugyan egyértelműek és maguktól értetődőek, ám a vadászkollektívák mégis hajlamosak megfeledkezi róluk.
Első és legfontosabb szabályunk a rendszeresség és az időbeliség. A modern mezőgazdaságnak – ne tessék nevetni, Kárpátalján is egyre szaporodnak a nagy teljesítményű mezőgazdasági gépek és intenzív termesztési technológiák – „köszönhetően” ugyanis a művelt területek vadeltartó-képessége igen hektikusan változik. Az a kukoricaföld, mely augusztus utólján még valóságos „Kánaán” nyúlnak-fácánnak-őznek, 2-3 nap alatt képes átalakulni mélyszántott sivataggá, melyről vagy világgá megy a vad, vagy éhen pusztul. Ugyanakkor öröm az ürömben, hogy
Kárpátalján jelenleg azért 5-6 hektárnál még nem nagyobbak az egybefüggő művelt parcellák, így a vad lehetőséget kap idejében elvándorolni és táplálékot találni,
hiszen személyesen megélt magyarországi tapasztalatom mutatja, hogy a 100-150 hektáros, gyomirtott kukorica-földeken a nyúl és fácán szabályosan éhen pusztul.
A fentiek értelmében tehát közvetlenül a betakarítási munkálatok dandárját követő hónapban – ez általában október vége, november eleje – meg kell(ene) kezdenünk az apróvad szoktató etetését. Ennek a takarmányozásnak alapvetően az a célja, hogy a téli nagy hó és fagyok idejére a nyulak-fácánok-foglyok-őzek „tudják”, hol van terített asztal. Erre a szoktató etetésre nincs értelme nagy mennyiségű kukorica felhasználásának.
3-5 mázsa búza, kukorica akár 3-4 ezer hektár egyhavi ellátására is elegendő.
A „hivatalos” vadgazdálkodási előírásokat ugyanakkor hagyjuk figyelmen kívül. A takarmányt rakjuk egyszerűen a bokrok alá. Igyekezzünk minél kisebb felhajtással végezni a munkánkat, mert a rabsicok ugyancsak szemfülesek, ha a vadetetések látogatóinak lerablásáról van szó.
Fontos továbbá, hogy etikus vadász a vadetetők 150-200 méteres körzetében nem vadászik, mi több, a hajtóinak sem engedélyezi az etetésen meghúzódott vad „kizavarását”.
A helyzet a komoly havazások és fagyok beköszöntével változik gyökeresen. Az idén januárban megérkezett tél idején a szoktató-toborzó etetéseket fel kell váltani a „kalóriabombák”-nak. Kukorica-napraforgó és ismét csak kukorica-napraforgó a siker titka, hiszen nagy mennyiségű zsírt, vagyis kalóriát kell kijuttatnunk. Ilyenkor bizony elfeledhetjük a szentimentális búzaszemeket, de egyes esetekben a kukorica is lehet a bajok forrása. Vadgazda-üzemmérnök hallgatóként találkoztam ugyanis egy
gyomorsavasodás nevezetű, az őzeknél, szarvasoknál komoly elhullást okozó problémával.
A mohón felhabzsolt, ám az emésztő traktusában nehezen, hosszú idő alatt felszívódó kukorica erjedni kezd, a tejsavas erjedés pedig mérgezéshez és elhulláshoz vezethet. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy ténylegesen a tejsavas erjedés miatt télen elhullott őzet bizony még egyszer sem láttam. Ugyanakkor a rostgazdag utánpótlásról sem szabad elfeledkeznünk. A mezei nyúl és őz téli takarmányozásánál viszont inkább a kevesebb, ám minőségi takarmány elvét kövessük.
Ne tessék-lássék, savanyú réti szénát helyezzünk az etetőkbe, hanem jóféle lucerna- vagy lóhereszénát.
A magas tápérték ugyanis ez esetben is meghálálja a plusz költséget, hiszen eredményesebb lesz a vemhesség – őznél, nyúlnál a megtermékenyített petesejt fejlődését a napsütéses órák számának növekedése indítja be –, a jobb kondíciójú anyák jobban tudnak utódot nevelni.
A tavasz közeledtével még egy fontos takarmány-kiegészítőről is szót kell ejtenünk, ami az egyszerű takarmánysó.
A természetes zöldtakarmány tömeges megjelenésével kialakul ugyanis a vészes hasmenés egy formája, amit a hosszú téli koplalás és száraztakarmány-fogyasztás után a nedvdús fűfélék gyepelése okoz. Ezt kell megakadályoznunk takarmánysó kihelyezésével, ám itt sem árt odafigyelni arra, mit és hogyan teszünk. Az egyszerű kősó helyett használjunk inkább speciális „nyári-mezei nyalósót”, ami a gazdaboltokban malomkő-forma, 10 kilogrammos, lukas karikákban kapható. Ennek a takarmány-kiegészítőnek további fontos tulajdonsága, hogy a NaCl mellett a vérképzéshez elengedhetetlen vasat és a vehem-fejlődéshez fontos szelént is tartalmaz, továbbá nem mállik szét csapadék és harmat hatására.
Matúz István
