Előző sorozatunkban bemutattuk a Kárpátaljára érkezett Petőfi-ösztöndíjasokat. Most azokat ismerhetik meg, akik innen mentek el más határon túli területre. Vidékünk négy szülöttje arról mesél, hogyan áll helyt a programban.
Seremet Sándor a horvátországi magyarok között nagyon jól érzi magát. Szerető közösségre talált, ahol elsősorban az ő igényeiket próbálja kielégíteni. Szívesen maradna még kilenc hónapot. Hogy lesz-e lehetősége, hamarosan kiderül.
– Hol és milyen feladatokat látsz el Petőfi-ösztöndíjasként?
– 2018. szeptemberében érkeztem Fiumébe, ahol jelenleg a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) Tengermelléki-fennsíki megyei egyesületénél vagyok. A szervezetnél minden segítség jól jön. Eddig nem volt ösztöndíjasuk. A feladatok változatosak. Van, amikor rendezvényt kell szervezni, van, amikor irat- vagy könyvtártat kell rendezni, pályázatot írni vagy éppen elszámolni.
A feladatok típusa és mennyisége sokban függ az adott hónaptól is, hiszen vannak kevésbé mozgalmas hetek, de olyan is akad, amikor egymást érik a feladatok.
– Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol ehhez a programhoz?
– Egyetemista koromban aktívan részt vettem a kárpátaljai magyar ifjúsági életben. Évekig dolgoztam a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetsége, elnökségi tagjaként, majd később elnökeként.
Szerettem ezzel foglalkozni, és úgy gondoltam, ha akkor ment, most is hasznára tudnék válni egy külhoni magyar közösségnek a Petőfi program által.
Végzettségem szerint történész vagyok, 2016-ban szereztem doktori fokozatot.
– Mivel találkoztál petőfis őrhelyeden?
– Szoknom kellett a tengermelléki, életritmust és persze a horvát nyelvet. Komolyabb hatásnak nem voltam/vagyok kitéve. Nagyon kellemes környezetben van szerencsém tevékenykedni, egy igen kicsi, de nagyon szerető közösségben.
– Mi volt a legkellemesebb?
– A legkellemesebb számomra a város, ahol vagyok. Fiume igencsak hangulatos és otthonos. Elég nagy ahhoz, hogy minden meglegyen benne, úgy értem, bevásárló központok, közlekedés, kávéházak stb., viszont még pont elég kicsi ahhoz, hogy ne legyen zsúfolt. Az emberek, akikkel találkoztam és megismerkedtem, kedvesek, segítőkészek és az esetek többségében jókedvűek.
– Milyen gondolatokkal indultál neki?
– Az igazat megvallva nem voltak elvárásaim, nem tudtam, mire számítsak. Az érkezésem előtt leveleztünk a mentorommal, így a fontos kérdéseket megtárgyaltuk, tehát nem ért meglepetés. Minden úgy alakult, ahogyan azt korábban megbeszéltük: vasárnap délelőtt találkoztunk Fiumében a Jellasics téren. A mentorom megmutatta a HMDK székhelyét, az irodát, a konyhát, a könyvtárat. Megkaptam a kulcsokat és az oda elkísérő barátaimmal beköltöztünk a két vendégszobába. Másnap a többiek elutaztak én pedig elkezdtem ismerkedni a hellyel. Aztán még azon a héten átmentem az albérletembe, amit, ahogyan arról tájékoztattak, az egyesület egyik tagja keresett nekem.
A gondolataim inkább akörül forogtak, hogy hogyan fogok boldogulni horvát nyelvtudás nélkül, mennyire lesz majd nehéz alkalmazkodni.
Amikor benyújtottam a pályázatot, Horvátország nem szerepelt a preferált célországok között. Eredetileg Csehországba vagy Szlovákiába szerettem volna menni, mivel ott kisebb gondot okozott volna a nyelvhasználat. De szerencsémre Fiumében sokan beszélnek angolul, ami megkönnyíti a kommunikációt a magyar közösségen kívül.
– Miben térnek el az ottani magyarok az itteniektől?
– Ezt nehéz megmondani. Más egy munkácsi és egy beregszászi magyar is, pedig mindkettő kárpátaljai. A fiumeiek is ugyanúgy beemeltek horvát szavakat a magyar társalgási nyelvbe, ahogyan ezt mi is megtesszük Kárpátalján. A Tengermelléken a magyarok nagyon el vannak szigetelve. Nálunk ilyen nemigen van. Másak a kedvenc ételek, de ez természetesen a földrajzi helyzetükből ered. A legnagyobb különbség viszont az, hogy a fiumei magyar közösség idősödik és csekély az utánpótlása. Ez szomorú következményekkel jár majd.
– Milyen téren kellett a leginkább alkalmazkodnod?
– Az időjáráson kívül? Igazából nagyon rugalmas munkakapcsolatban állunk az egyesülettel.
Nyitottak az ötletekre és szívesen fogadják az új dolgokat.
Ennek ellenére oda kell figyelnem arra, hogy az elképzeléseim, programjaim ne nagyon lépjenek túl azokon az igényeken vagy kereteken, amelyek kényelmesek a helyiek számára, hiszen elsősorban az ő érdekeik fontosak, nem pedig az én ambícióim.
– Mit tanácsolnál az utánad következő ösztöndíjasnak?
– Készüljön fel az erős szelekre és a lépcsőzésre. Fiume igen szeles és nagyon dombos. Sok helyre csak gyalog, lépcsőzve lehet eljutni. Komolyra fordítva a szót, csak annyit tudok mondani, hogy vegye komolyan a feladatát.
Egy pici és nagyon sok odafigyelést igénylő, ámde szerető és törődő közösséggel kell majd dolgoznia melynek tagjai minden segítségnek igen örülnek.
Valóban kincsként kezelik azt, ezért hálásnak kell lenni és semmiképp sem szabad ezzel visszaélni.
– Ha újrakezdhetnéd, mit csinálnál másképp?
– Előzetes felmérést végeznék a fogadószervezetem éves tevékenységéről az első napokban, hogy ennek megfelelően alakítsam ki a saját munkatervemet. Erre azonban csak az első hónapokban került sor, miután azt már összeállítottam. Az idei terveim közül emiatt néhány programot ki kellett hagyni vagy átalakítani.
– Hogyan tovább? Megpályázod még egyszer a programot?
– Idén is benyújtottam a jelentkezésemet. Az azonban, hogy a következő ciklusban is ösztöndíjas leszek-e, több tényezőtől függ. Ezekre nincs ráhatásom. Annyi biztos, hogy jól érzem magam ösztöndíjasként, és ha lenne rá lehetőségem, akkor szívesen vállalnék még kilenc hónapot. Ezzel kapcsolatban nehéz helyesen dönteni, hiszen a munkahelyemen is visszavár a csapatom. Az ösztöndíj idejére fizetés nélküli szabadságra engedtek.
Simon Rita
