Maximalista, lelkiismeretes, alapos. A munkáját nagy szeretettel végzi, mindent megtesz azért, hogy tanítványai sikeresek legyenek az életben. Szabad idejét a családjával tölti, sokat sportolnak, szívesen mennek a szabadba. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Turisz Ingrid, a Munkácsi Nyelviskola alapító vezetője.
– Mikor és milyen ötlet alapján indította a nyelviskolát?
– Éppen tíz évvel ezelőtt, 2009-ben. Mára nagy hálózattá nőtte ki magát. Közreműködünk a felsőfokú vizsgák fogadásában és előkészítésében, együttműködünk a lembergi és a kijevi nyelviskolákkal. Korábban , 15 éven keresztül a Munkácsi Nemzeti Egyetemen dolgoztam német szakos tanárként. Ám úgy éreztem, hogy ennél többre vagyok hivatott, többre vágytam, fejlődni szerettem volna, és azt akartam, hogy a tehetséges gyerekek is fejlődjenek. A férjem biztatására tehát vágtam bele. Eleinte csak magán órákat adtam, az órarendet saját tervem szerint állítottam össze, a tankönyveket is én válogattam ki, s rövid időn belül azt tapasztaltuk, hogy ez működik, jó eredményeket értünk el. Sok tanítványom Németországban folytatta tanulmányait, velük mind a mai napig tartom a kapcsolatot nagyon büszke vagyok rájuk. A tevékenységünket szélesítettük, s a német mellett az angol, a francia, a magyar és a szlovák nyelvet is tanítjuk. Emellett fordítással is foglalkozunk, az iskolán belül működő civil egyesület pedig az európai tradíciók és hagyományok megőrzéséért tesz sokat.
– Csak gyerekeket tanítanak?
– Nem. Mindenkit, aki idegen nyelvet szeretne tanulni. Hatéves gyerekekkel kezdünk, mert ők már eléggé fejlettek az idegen nyelvek elsajátításához. A kornak nincs felső határa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy sok nyugdíjas „diákunk” is van. Rájuk is nagyon büszke vagyok, hiszen kivétel nélkül mindannyian le tudták tenni a vizsgát, és megkapták az erről szóló oklevelet.
– Tehát igen komoly és felelős intézmény az önöké. Egy ilyen létrehozásában talpraesettnek kell lennie az embernek. Ön mindig ilyen volt?
– Nem hiszem, hogy annyira talpraesett vagy határozott vagyok. Mindig is voltak és vannak kétségeim, de ettől eltekintve volt bennem hit, ez adta az erőt. Persze minden kezdet nehéz, de láttam, hogy ha van hitem és akaratom, akkor az erő is megjön. A férjem erős támaszom, eloszlatta a félelmeimet, biztatott, hogy ne izguljak, próbáljam meg. Így született meg a mi közös döntésünk a nyelviskola megnyitását illetően.
– Ha már szó esett a férjéről. Bemutatná a családját?
– Huszonöt éves koromban mentem férjhez. A párommal, aki vállalkozó, az Ungvári Nemzeti Egyetemen ismerkedtem meg, két gyönyörű gyermekünk született, a fiunk tizenöt, a kislányunk négyéves. A fiunk a Munkácsi Szent István Líceumban tanul, és már nagyon jól beszél németül, angolul, ukránul és oroszul. Mindig azt mondom neki, akárhová sodor az élet, több nyelven is tudsz majd kommunikálni, tehát kenyér nélkül már nem maradsz.
– Nagyon elfoglaltak, sokat dolgoznak. Mi jelenti a kikapcsolódást?
– Nálunk a kikapcsolódás is többnyire aktívan történik: biciklizünk, síelünk, úszunk, utazunk. A passzív időtöltést az olvasás, a rajzolás jelenti. Kislányunkkal, Ingriddel most kezdjük tanulni az ábécét, nagyon tetszenek neki a betűk, de a kis ujjacskái segítségével már számolgatunk is. Ez nekem a kikapcsolódás és a pihenés, a fiammal otthon sokszor idegen nyelven beszélgetünk, anyukám pedig csak magyarul kommunikál az unokáival.
– A két gyerek közül ki az anyásabb?
– Természetesen a kislány, de az idősebb is várja, hogy átöleljem, hogy megpuszilgassam. Nagy öröm számunkra, hogy a fiunk soha nem volt féltékeny a húgára, sőt, ő kérte a kistestvért. Folyamatosan emlegette a dolgot, mígnem „szót fogadtunk”, és megszületett a várva-várt testvér, akit ő még most is úgy kezel, mint egy babát. A kislány pedig felnéz a nagy bátyóra: nagyon szeretik egymást.
– Mikor volt aggódóbb anyuka, amikor a fiú született, vagy a kislány érkezésekor?
– Mindenképp a fiam születésekor. Amikor világra jött, nem tudtam, milyen anyukának lenni, mekkora felelősség zúdult rám. Hála Istennek hamar adaptálódtam. Erre jó példa volt a szüleim kapcsolata, akik hasonlóan neveltek engem, mint én a gyerekeimet. Hálás vagyok azért, ahogy neveltek, sokat köszönhetek nekik, tulajdonképpen ők a példaképeim. Én azt mondom, a nevelést nem könyvből kell tanulni, úgy a jó, ha ez generációról generációra száll.
– Feleség, családanya… Szeret a konyhán sürögni-forogni?
– Ha azt mondanám, hogy reggelente szakács könyveket lapozgatok, és valami új receptet keresek, hazudnék. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne étel az asztalon. Igyekszem egészséges étkeket készíteni, rengeteg gyümölcsöt fogyasztunk, és a rendet is nagyon fontosnak tartom.
– Vásárolni szeret?
– Ez vicces. Nálunk, ellentétben más családokkal, inkább a férjem szeret vásárolni. Engem nem igazán érdekel ez, ha vásárolok, célirányosan teszem, előre kinézett darabot veszek meg. Míg a férjem sokat nézelődik, kávézás közben gondolkodik, hogy megvegye-e vagy sem, aztán megveszi, majd később megbánja. Nekem erre sem időm, sem kedvem, hiszen nem a ruha teszi az embert.
– Visszatérve a munkájához. Nap mint nap nagyon sok emberrel találkozik. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Talán most, negyvenévesen kicsit jobbnak, mint korábban, mert mindig az alapján ítéltem meg az embereket, mint amilyen én vagyok. Úgy gondoltam, ha én ezt vagy azt nem tenném meg, akkor valószínűleg más sem. Sajnos ez nem jött be, ezért másképp kezdtem nézni embertársaimra, másképp reagáltam azokra a dolgokra, amiket velem szemben tettek. Elértem oda, hogy mindenkit elfogadok olyannak, amilyen, nem kívánok senkit megváltoztatni, hiszen jogom sincs ehhez.
– Vannak barátai?
– Sok barátom nincs, viszont annál több ismerősöm. Talán öt embert tudnék megnevezni akiket igazi barátnak tartok, de azt hiszem, ez elég is.
– Ha megbántják, azt hogy kezeli? Fel tudja dolgozni?
– Korábban sokat dolgoztam azon, hogy ezt kezelni tudjam. Sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy megértsek dolgokat. Azon kívül, hogy sokat olvasok – többnyire filozófiai, pszichológiai könyveket és a Bibliát – figyelmes vagyok. Bizonyos előjelekből pontos következtetéseket tudok levonni. Mindez összességében megtanított engem nem reagálni, vagy nem ütni vissza, ha megbántanak.
– Szokott halogatni dolgokat?
– Nem, soha. Amit ma el tudok végezni, semmiképp sem tolom holnapra. E szerint a módszer szerint tevékenykedem mind a munkámban, mind a magánéletemben.
– Hogy áll a türelemmel?
– Ezt is fejlesztem, sokat dolgozom azon, hogy türelmessé váljak. Azt mondhatom, hogy e téren is jó úton haladok.
Hegedűs Csilla
