Rovatunkban nemrégiben Kittenberger Kálmán Afrika-kutató életpályáját igyekeztük bemutatni és a szerző örömmel tapasztalta a kedvező és nem annyira kedvező visszajelzéseket. Baráti beszélgetések és olvasói észrevételek során több kérdés is felmerült Afrika Léváról indult vándora kapcsán, melyekre az ominózus cikkben nem tudtunk kitérni. A szerző meglepetten tapasztalta, hogy ma Kárpátalján vannak még olvasói „master Kitty”-nek, akik számon tartják a kutatót és vadászt, lássuk hát, milyen kérdések maradtak megválaszolatlanok.
Kittenberger miért nem fogadja el Damaszkin Arzén könyvének honoráriumát és afrikai tartózkodása napidíjait?
Mint ahogy leírtuk, Damaszkin Arzén bácskai középbirtokos csak afrikai, preparátori munkákra tudta volna alkalmazni hősünket. Útiköltségét nem tudta fizetni, azt Kittenberger a Nemzeti Múzeumtól kicsikart egyéves fizetett szabadságának javadalmazásából fedezte. Moshiba megérkezvén viszont a jövendő Afrika-kutató nagyon súlyos maláriába esik. A hűvös, felvidéki éghajlathoz szokott szervezete nehezen viselte az akklimatizációt és az első malária rohamok rettenetesen meggyötrik. Szerződés ide vagy oda Damaszkin nélküle indul neki a Maszáj Fennsíknak, Kittenberger pedig 41 fokos láztól gyötörve „ismerkedik” Afrika vendégszeretetével. Megjegyzendő, hogy akkoriban a malária gyógyítása jórészt drasztikus tapogatózás volt – többen pl. megsüketültek a kinin mellékhatásaként – minek következtében a jó Ruga Ruga is a kinin-túladagolás miatt hal meg. A malőr ellenére Damaszkin és Kittenberger kapcsolata mindvégig baráti marad, ahogy fennmaradt levelezésük is bizonyítja, de Kitty olyan munkáért, amit nem tudott elvégezni, nem hajlandó bért felvenni. Ugyanakkor a betegeskedés ellenére – míg Damaszkin szafarizik – hősünk két nagy ládányi zoológiai anyagot kapar össze Moshi közelében a múzeum számára, amit barátja szállít haza.
Kittenberger és a pénz. Az első világháború kitörésének idejére miből szedte össze magát anyagilag a koldus magyar kutató?
Abból, amihez értett. A világ majd minden múzeumának szállított anyagokat és a Chicagói Field vagy a cári orosz Moszkvai Természettudományi Múzeum jobban fizetett, mint a magyar Nemzeti Múzeum. Eredményei megismételhetetlenek voltak, hiszen a rengeteg ornitológiai anyag mellett olyan nagyemlős preparátumokat sikerült leszállítani, mint egy kifejlett zsiráfbika kitömésre előkészített bőre és csontozata vagy komplett rinocéroszok dermoplasztikai utómunkára kikészített bőrei, a pontos élettani méretekkel és rajzokkal kiegészítve. E munkákban a saját maga betanította néger mesterek kézügyességére támaszkodott, és bizony még a német Shillings professzort is sikerült lefőznie, pedig az Németországból hozott magával állatkitömő szakembereket. Mindemellett pedig állatbefogással is foglalkozott. Az akkoriban alakuló első modern állatkertek számára szállított mindent, ami a bonobó és a rinocérosz közé esik. Ezenkívül pedig vadásztrófeái jó részét egyszerűen eladta. A hatalmas elefántagyarak, oroszlán- és leopárdbőrök nagy része ugyanúgy végezte, mint a számtalan sakál-irha. Pénzyé lettek téve, hogy a mostoha sorsú magyarnak fussa kininre, lőszerre, élelemre és mindarra, ami nélkül nincs eredményes terepi kutatómunka.
Kittenberger és a nemzetközi tudományos világ viszonya.
Hősünk 1903-ban Moshiban kóstolgatta Afrikát, amikor kétévnyi kutatómunka után befutott Német Kelet-Afrika híres vizsgálója, prof. H. C. Shillings. A Vilmos császár személyes támogatását élvező német zoológus valami elképesztő profizmussal és rengeteg pénzzel szervezett expedíciója elég visszás érzeteket keltett Kittenbergerben. Elmondása szerint Shillings gyógyszerkészletei például jobbak voltak, mint egy akkori vidéki magyar kisváros patikájának teljes felhozatala. A német kutató tehát nem fetrengett vérhasban és maláriában, mert tábori orvosa idejében elejét vette az efféle bajoknak, nem vesződött lusta teherhordókkal, mert korbácsos aszkarijai (bennszülött katonák) poroszos fegyelmet tartottak, nem rohadtak ujjai az arzéntól, mert a preparátorai elvégezték helyette ezt a munkát. Számára a tudományos eredmények rendszerezése, a fotózás (különös tekintettel az akkoriban úttörőnek számító éjszakai felvételekre), no meg persze a vadászat jelentette a „munkát”. Kittenberger elkeseredettségében maláriára való hivatkozással vissza is utasítja a német zoológus meghívását annak afrikai „búcsúbulijára”, noha tudományos eredményeit igen nagyra tartotta. Az angol Frederick Selous-szal viszont többször találkozik, és igen imponál neki Selous – ki vadászott Magyarországon és Erdélyben is – magyarszimpátiája. Kölcsönösen becsülik egymást és ez Kitty részéről akkor sem változik, mikor megtudja, hogy a Nagy Háború előtt Selous bizony nem csak vadászni, de kémkedni is járt Német Kelet-Afrikába. A nagy angol természettudós ott is veszíti életét, 1917-ben Bulawayo Field csataterén, a 25. Királyi Lövészek kapitányaként.
Kittenberger a „gyilkosvadász”, aki bevallottan több mint 90 afrikai veszélyes vadat ejtett el, miképp lehet tudományos példakép?
Más korok, más erkölcsök. 1903-ban Kelet-Afrikában még az elefántkilövés sem volt limitálva, de hősünk ezzel sosem élt vissza. 16 afrikai éve alatt elejtett ugyanis mintegy 90 nagyvadat, melynek zöme bivaly volt. Negyedik szafarijától kezdve például nőstény oroszlánt csak önvédelemből lőtt. Ráadásul állatbefogó-korában hatalmas zebumarhagulyára volt szüksége, hogy a fiatal emlősöket ellássa tejjel. A marhákat pedig a vagája törzstől vásárolta bivalybőrökért, ezért rákényszerült a bivalyvadászatra. Ilyen körülmények között évente lőtt 4-6 afrikai veszélyes nagyvadat egy olyan korban, mikor sokan a lepuffantott oroszlánnak csak a farokbojtját vágták le, hogy legyen mivel dicsekedni a kocsmában. Kittenberger valójában igen mértékletes vadász volt, aki nyíltan bevallotta, hogy a Nagy Háborút követően örömére szolgált Német Kelet-Afrika angol kézre kerülése, mert a gentleman angolok szigorú vadászati törvényei biztosítékul szolgáltak a vadvilág fennmaradására. Az 1912-es, Ferlach Bálintnak szervezett szafarija során pedig az Öldönyo Ngai hegy közelében található vidékről egyenesen ezt írja: ”… e területet a Teremtő is vadvédelmi parknak alkotta…” Látnoki szavai 1951-ben valóra válnak, hiszen azon a tájon születik meg a mára legendás Serengeti.
Miért nincs Kittenberger-kiállítása sem a Nemzeti, sem a Természettudományi Múzeumnak?
Az ’56-os budapesti harcok során egy szovjet tank gyújtólövedéke telibe kapja a Nemzeti Múzeum állattárának raktárát. Az épület porrá ég, Kittenberger kb 60 000 darabos gyűjtése, az említett zsiráfbikától a bogarakig – alig tucatnyi rovarpreparátumtól eltekintve – teljesen megsemmisül. „Sauri ya Mungu” (Isten így akarta), idézte ekkor az élete alkonyán járó nagy magyar vadász a szuahili mondást, és mi se sirassuk a kézzelfogható gyűjteményt, hiszen szellemi öröksége maradéktalanul fennmaradt. Könyvei egy örökre elmúlt világról még ma is visszaröpíthetnek bennünket a korba, amikor a maszáj harcosok lándzsái oroszlánok vérétől vöröslöttek, a szavannákat és a Kongó-medence dögvészt lehelő őserdeit pedig kalandregények lapjaira kívánkozó világcsavargók járták.
Matúz István
