– Na vajon ki vagyok?
– És én?
– És te ki vagy?
Szögezzem le: nem egy álarcosbálon vagyunk. Még csak nem is kisgyerekek incselkednek így a nagyikkal, picinyke tenyerük mögé bújtatva arcukat. Felnőtt, a 6. X közelében járó hölgyek és egy öregfiú köszöntik így egymást ekképpen. Ami egyaránt furcsa és logikus valahol…
1975. szeptember elseje volt az a nap, amikor a magyarlakta Kárpátalja szinte minden zugából érkezett 30 kamasz – 27 hölgy és 3 ifjú – bevonult a Munkácsi Tanítóképző falai közé, hogy négy évvel, később, 1979-ben félig-meddig felnőttként, de mindenképpen diplomásként, veszteség nélkül – azaz ugyanaz a 30 ember – hagyják el az intézetet. Vagyis kereken 40 esztendeje.
És ebben a 4-es és 40-es, illetve 44-es számban rejlik a bevezetőben megidézett kérdések kulcsa.
Tudniillik sokan azok közül, akik négy évtizede nekiindultak a nagyvilág „megváltásának”, most találkoztak először az idén megszervezett jubileumi osztálytalálkozón. Ideje bevallanom: egy szál sihederként köztük volt és a többiekhez hasonlóan meghatónak érezte a randit e sorok írója is, azaz én…
S hogy mit jelentett az a négy év? Beülve az alma mater egyik termébe, az is kiderült. Szinte mindenkinek ugyanazt: a második otthont, azt a helyet, ahol a faragatlan gyerkőcökből komoly majdnemfelnőtteket formáztak. Egy olyan intézményt is egyben, ahol egészen másképpen viszonyultak a diákokhoz, mint egy középiskolában vagy egy egyetemen: nem bábáskodtak minden lépésünk fölött, mint az elsőben, de nem is dobtak a mélyvízbe, mint a másodikban. A képző a kettő keveréke volt: tisztes távolságból figyelték a lépéseinket, s csak akkor avatkoztak az életünkbe, amikor nagyon szükségét érezték, de akkor is nagy-nagy empátiával.
Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, ahhoz, hogy a tudásunk gyarapodjék, természetesen nagyon jó tanárokra is szükség volt. Olyanokra, mint például az osztályfőnökünk, Horváth Laci bácsi, nagyszerű magyartanárnőnkre, a Budapesten végzett, amúgy ruszin származású Chiminecz Nati nénire, az utánozhatatlan stílusú matektanárunkra, Ivancsó Laci bácsira, a mindig mosolygó fizikatanárnőre, Bergman Olgi nénire, Bucsok Gyuszi bácsira, Temető Valikára, Vaszil Ciberére, Jurij Biszahára, Vaszil Burcs igazgatóra és még hosszan sorolhatnám a neveket.
Ám nemcsak tanulás volt ebben a 4 évben, hanem számos civakodás, „sírig” tartó – azaz 1-2 hetes-hónapos – szerelem, vizsgadrukk. Egy múltidéző diavetítésből kiderült, hogy sok-sok érdekes kirándulás is, diák-csínytevés is, még egy kis magyar lázadás is belefért, amikor az egész csoportot kirúgással fenyegették meg. Mogyoróhéjban: osztályok versenyeztek, amolyan ki mit tud-ban. Majd minden részprodukciót az akkori 3. Z nyerte meg, azaz mi, a végső győztesnek mégis egy ukrán csoportot hoztak ki.
Nos, akkor lázadtunk fel, készítettünk szórólapokat, s még egy plakátot is, amit a képző aulájában függesztettünk ki engedély nélkül.
Egyenként hívattak bennünket, hogy áruljuk el, kik voltak a plakátkészítők. Nem derült ki, nem adtuk ki egymást. Erre még a rövid ideig hozzánk csatlakozó Ivan Kusnyir igazgató is emlékezett, aki mindössze 7 évvel idősebb nálunk, s akkoriban ő volt az intézmény komszomoltitkára…
Persze a 40 év is meghozta a maga gyümölcseit és veszteségeit, derült ki az egykori „sztárosztánk” által levezetett rendhagyó tanórán… Az osztályunkból öten hagytak itt bennünket örökre. Egyes családokat is ért tragédia bőven: ki a férjét vesztette el, ki a gyermekét, volt, aki súlyos betegségeken ment keresztül. Így talán már érthető, miért születtek a kérdések a találkozás első pillanataiban: a sors sokak esetében mind a lélekben, mind a testen nagyon erős nyomokat hagyott…
A megjelent egykori képzősök többsége azonban szép eredményekről tudott beszámolni. Többségük a pedagóguspálya mellett döntött, ami azt is jelenti, hogy
nemcsak a diplomájukat vették át kereken negyven esztendeje, hanem pedagógus-pályafutásuk is négy évtizedes múltra tekint vissza.
Szinte mindenkinél nagyszerű múltra. Azok is megállták a helyüket, akiket más pályára helyezett az élet. De többen büszkélkedhettek már a gyerekeik sikereivel is. Volt, akit ide, Kárpátaljára rendelt a sors, volt, akit Magyarországra repített át. Van, aki idehaza keresi fel az unokáját, van, akinek ehhez Magyarországra, Nagy-Britanniába, Kanadába vagy éppen Indiába kell ehhez elutaznia.
Valamikor, 1984-ben volt egy próbálkozás összehozni az osztályt. Nagyon kevesen jöttek el. Az idei sikeresebb volt: tizenhárman kerekedtünk fel, és látogattunk el a Latorca-parti városba. Mint mondják, evés közben jön meg az étvágy. Ez alkalommal ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni: a közös ebéd alatt született elhatározás arról, hogy, ha nem is évente – mint ami mellett sokan kardoskodtak –, de
öt év múlva feltétlenül ismét összejön a gárda, az ideinél is nagyobb létszámban.
A történelmi hitelesség kedvéért íme ábécésorrendben az idei lista, természetesen az „eredeti” nevekkel: Bakos Ibi, Barta Jutka, Csetneki Etus, Hidi Mari, Katkó Valika, Ködöböcz Évike, e sorok írója, Marton Erzsike, Nagy Klári, Pálfi Bori, Sebestyén Kati, Szabó Rózsika, Szatmáry-Révay Magdi („sztároszta”). Az elkövetkezendőkben ezt kell bővítenünk. A felsoroltak ígérik: ott lesznek…
Kőszeghy Elemér
