A korrupciómentesség vadkeleti víziója

A „korrupciómentesség” szót már akár a címben is idézőjelbe tehettük volna, mert olyasmit takar, ami nem létezik. Korrupció mindig volt és lesz. Csak sokfelé ennek egyes megnyilvánulási formáit lobbizásnak nevezik, de a dolog lényege ettől nem nagyon változik. Aligha van olyan ország, ahol az ellenzék ne vádolná az épp hatalmon levő garnitúrát korrupcióval. (Némi humorral írják gyakran kollégáink, hogy korrupt minden olyan ügylet, amiből minket kihagytak.) A kérdés tehát eleve sem az, hogy van-e valahol korrupció, vagy nincs, hanem az, hogy mennyire, milyen mélyen, milyen kártékonyan szövi át a gazdaság, a politika, a társadalom minden rétegét, minden porcikáját…

A korrupció elleni harc önjelölt apostola

Köztudott, hogy Ukrajna új nyugati barátai jóformán egy ponton fogalmaznak meg folyamatosan következetes bírálatot, ajánlatokat, éspedig pont azt, hogy vissza kell szorítani a mindent átható korrupciót. (Legalább ennyire helyénvaló lenne szóvá tenni a nemzeti kisebbségek jogainak semmibevételét, de ez egy másik téma.) Vagyis a most (talán) változó Ukrajna, vagy – némi reménnyel – mondjuk úgy, hogy a félreállított Porosenko Ukrajnája mellé nem véletlenül társult a mindent átható korrupció fogalma is. Ehhez még tegyük hozzá, hogy amíg tart a háború, amíg ilyen alacsonyak a fizetések, amíg nem áll talpra a gazdaság, addig tárgytalan, nevetséges, értelmetlen dolog még csak beszélni, reménykedni, álmodozni is az eredményes korrupció elleni harcról.

Mindezek sötét háttere előtt üstökösként robbant be az ukrajnai közgondolkodásba Miheil Szaakasvili legendáriuma a legyőzhető korrupcióról. Ugyanis sokak szerint elnöksége idején Grúziában komoly eredményeket ért el a korrupció elleni harcban. Igaz, hogy politikai ellenfeleinek, a most regnáló elitnek ott Grúziában erről egészen más a véleménye, és több büntetőeljárás is folyamatban van Szaakasvili ellen. Még csak nem is próbáljuk kideríteni az igazságot, hisz ez is egy kicsit olyan, mint a háborús propaganda, amikor mindkét oldal homlokegyenest az ellenkezőjét állítja annak, amit az ellenfél mond, és az egésznek a fele sem igaz. Az viszont tény, hogy Szaakasvilinek Ukrajnában kétszer ajánlották fel a miniszterelnöki pozíciót. Bár saját bevallása szerint az egyik felajánlás nem volt komoly, de úgyszintén felajánlották neki Kijevben a miniszterelnök-helyettesi posztot és valamikor Moldova miniszterelnöki tisztét is. E felajánlásokban (tagadhatatlan politikusi adottságai mellett) a rendkívül kiterjedt nyugati kapcsolatrendszere és valószínűsíthetően a grúziai átalakításokban – s ezen belül az általa sokat hangoztatott korrupció elleni harcban – szerzett tapasztalatai is latba eshettek…

Bevásárlás

Az a korrupció elleni harc, amiben Szaakasvili grúziai elnöksége idején olyan ellentmondásos eredményeket ért el – egy külön terjedelmes elemzés témája lehetne. Elégedjünk meg most egy részlettel az egyik nyilatkozatából, amelyet nemrég a NEWSONE televíziónak adott. A közel háromnegyed órás beszélgetésben a 15-ik perctől kezdődik a rendkívül tanulságos rövidke epizód. Arról van szó, hogy Szaakasvili elnöksége idején Igor Kolomojszkij, az ismert ukrán milliárdos oligarcha felvásárolt Grúziában egy mangánércbányát, egy feldolgozó üzemet és egy hőerőművet. (Bár Szaakasvili a szóban forgó interjúban csak a bányát említi, de utánanéztem, valamivel többről van szó. Viszont ennek most nincs relevanciája.) Az egész üzlet 200 millió dollár alatt volt. Azért nem lehet igazán pontos vételárat mondani, mert a hőerőműnek még mintegy 50 millió dolláros tartozása is volt, ami valószínűsíthetően szintén a befektetőt terhelte eztán.

Mi az ára, hogy békén hagyjanak?

Miután megköttetett az üzlet – Szaakasvili elmondása szerint találkozott Kolomojszkijjal – aki kérte, hogy létrejöjjön egy megbeszélés, amelyen jelen van a grúziai főügyész, az adóhivatal vezetője, a rendőrség első embere és a belügyminiszter. Amikor létrejött ez a találkozó, az ukrajnai üzletember minden kertelés nélkül a tárgyra tért. Vagyis megkérdezte, hogy mennyit kérnek azért, az állami bürokrácia, a bürokraták, rendőrök, nyomozók, ellenőrök, stb. ne zavarják gazdasági tevékenységét. Érthetőbben mondva: mennyi védelmi pénzt kérnek, hogy békén hagyják, engedjék normálisan dolgozni. Ahogy Szaakasvili előadta, szó szerint: „Ребята, что нужно чтоб я работал «в чистую», чтобы меня оставили в покое?”

A válasz: „Mi itt kiszámoltuk: át kell utalni valamivel több mint 100 millió dollárt”. Szaakasvili szerint a megkérdezettek feltételezték, hogy Kolomojszkij, mint üzletember, úgyis fog még alkudozni, mondja majd, hogy „talán a felét”, és aztán közös nevezőre jutnak. De nem! Kolomojszkij egyből elfogadta ezt az ajánlatot és kérte az „illetékes elvtársakat”, hogy adják meg a banki számlaszámukat, hogy átutalja mindenkinek a részét.

„Illetékesek” válasza erre: „Hogy hova utalni? Hát a költségvetésbe!”

Kolomojszkij: „Mi az, gyerekek, maguk milyen hazafiak? Na, hát, ilyen patrióták…”
Szaakasvili szerint Kolomojszkij át is utalta a kért pénzt, „tisztán”, becsületesen dolgozott, fizette az adókat, még több dolgozót vett fel, stb.

Akárhogy is nézzük – ez védelmi pénz!

Eddig a történet számunkra érdekes része. Nos, a több mint 100 millió dollár a mostani árfolyamon több mint 29 milliárd forint, vagy 2 milliárd 560 millió hrivnya, ami már minden ilyen kisebb vagy közepes országban költségvetési lépték. Kezdjük azzal, hogy ha ezt a több mint 100 millió dollárt „beteszik a vételárba” — egy szavunk se lehetne! Azonban képzeljünk el egy ilyen jelenetet, mondjuk svéd vagy svájci kormányhivatalnokokkal és egy külföldi befektetővel. A külföldi befektető fentebb említett kérdésére e konszolidált országok hivatalnokai kikérték volna maguknak a vesztegetési kísérletet, és máris megnevezték volna a Btk. azon paragrafusait, amelybe már csak egy ilyen kérdés, felajánlás is keményen ütközik!

De hagyjuk a konszolidált országokat, folytassuk azzal, hogy, ha kiderülne: a magyar kormány „illetékesei” a „vételáron túl” még mintegy 29 milliárd forintnyi védelmi pénzt kérnek egy-egy nagyobb külföldi befektetőtől, másnap a világ minden vezető gazdasági szaklapjának munkatársai a magyar fővárosban lennének! Aztán megnézhetnék, ki fektet még pénzt a magyar gazdaságba, és a lendületes gazdasági fejlődés egyik erős motorjának inthetnénk búcsút.
Nyilvánvaló, hogy a grúz költségvetésben sincs olyan tétel, hogy „védelmi pénz”. Akkor vajon milyen címen került bele a több mint 100 millió dolláros tétel? Szaakasvili erről nem beszél, de csak ki kellett valami elfogadható, szalonképes címet találni, ami már önmagában is korrupciógyanús. Aligha lehet kétségünk, hogy ha megjelenik egy „kis potyapénz”, a húsosfazék körül lébecolók megtalálják a módját, hogy jusson belőle külföldi ingatlanokra, autócsodákra, dollárban is sokezres bundákra az asszonynak…

Alku, ellenvetés nélkül perkálta ki…

Járjuk egy kicsit körül ezt a tanulságos sztorit a befektető, Kolomojszkij alapállásából. Aki pár száz millió dollárnyi pénzt fektet be valahol, előtte biztos, hogy tanulmányozza, „körbeszaglássza” azt a környezetet. Ha az a környezet annyira „korrupciómentes” lett volna, Kolomojszkij fel sem ajánlja a védelmi pénzt! Vagy legalább alkudozik, mint ahogy várták is tőle beszélgetőpartnerei. Hisz pont Kolomojszkijtól származik az az ukrán sajtóban talán leggyakrabban hangoztatott mondása, hogy „az adósságaikat csak a gyengék törlesztik”. Jelen esetünkben pedig alku, ellenvetés nélkül perkálta ki az én sárosoroszi, paraszti földhözragadtságomhoz viszonyított csillagászati összeget.

A furcsaságait és szó szerint vadkeleti jellegét ennek a „kis, százmillió dolláros történetnek” még hosszasan ecsetelhetnénk. Egyébként ez csupán mintegy kétperces kis epizód a majdnem háromnegyedórás beszélgetésből, amit a YouTube-on több tízezren tekintettek meg és több százan szóltak hozzá. Lehet, hogy valamit elnéztem, de egy kommentelőnek sem tűnt fel a százmillió dolláros kis vadkeleti történet fonáksága…

Turányi József