Polyák Mihály: „Önfegyelemmel és kitartással bármit el lehet érni”

Rendkívül higgadt, fegyelmezett ember és jóindulatú. Azon orvosok közé tartozik, akik számára a beteg lelke is fontos, s rendkívül kritikus a napjainkban elharapózott anyagias világgal szemben. Mindene a munkája, de nagyon büszke a gyermekeire és imádja az unokáit. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Polyák Mihály, a megyei infektológiai kórház főorvosa, az Ungvári Nemzeti Egyetem előadója.

– A felesége magyar, esetleg a felmenői között is akad magyar nemzetiségű?

– Édesapám születésekor, 1912-ben, Kárpátalja Magyarországhoz tartozott. Ugyan nem volt magyar nemzetiségű, de több nyelvet is bírt, beszélt magyarul, ruszinul, csehül, szlovákul, közvetlen szomszédaink révén még egy kicsit jiddisül is. Az ilosvai járási Nagyrákócról származom, több nemzetiség békés együttélése közepette nőttem fel.

– Hogy alakult a szakmai karrierje?

– A helyi középiskola elvégzése után elvittek katonának. Egyébként Magyarországon szolgáltam. Amikor hazajöttem, felvettek az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi karára. Harmadik évfolyamon ápolónak szegődtem az Ungvári Városi Kórház fertőző osztályára. 1981-ben, tanulmányaim befejezése után, mivel gyermekorvosként végeztem, a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban töltöttem internaturámat. Ezután a megye legszélső, Ivano-Frankivszk megyével szomszédos településére, az ökörmezői járási Toronyába helyeztek ki. Ma már nem bánom, nagyon jó szakmai tapasztalatot szereztem ott, ahol három éven belül a körzeti kórház főorvosa lettem. Ha kellett, szülést vezettem, ha kellett, röntgenológusként álltam helyt, egyszóval megtapasztaltam a vidéki orvoslás minden szépségét. Innen az ökörmezői járási kórház főorvos-helyettesi székébe kerültem, ahol 13 évet töltöttem. Egy ideig főorvosként tevékenykedtem, majd a járási közigazgatás egészségügyi osztályát vezettem.

– Tehát fokozatosan lépegetett felfelé a raglétrán. Ha jól tudom, gyakorlatilag Ön volt az, aki megszervezte a megyei infektológiai kórház kialakítását.

– Amikor a Miniszteri Kabinet rendeletet hozott arról, hogy minden megyében járványügyi kórházat kell létrehozni, mivel nagy menedzseri tapasztalattal rendelkeztem, erre engem kértek fel. 2003-ban ezt el is vállaltam. Részt vettem egy továbbképzésen, nekiláttam a munkának és 2004 januárjában bejegyzésre került a megyei infektológiai kórház. A finanszírozás lassan csordogált, de kitartó vagyok, amibe belekezdek, annak a végére járok: három évet vett igénybe a teljes felújítás és egy lelkes kollektíva kialakítása.

– Mi jelenti munkájában a legnagyobb nehézséget?

– Nehézségek naponta adódnak. Számomra a rossz állami finanszírozás és a káderhiány jelenti a legnagyobb kihívást. De aki az infektológiát választja, annak fanatikusnak kell lennie. Másodszor, tudatában kell lennie annak, hogyan védheti meg családtagjait az esetleges fertőzésektől. Ehhez minden elengedhetetlen védőoltást meg kell ejtenünk (kanyaró, hepatitis B, diftéria), amire minden kollégámat kötelezem.

– A doktor úr mikor alapított családot?

– A feleségemmel, Évával egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg. Ő ötöd-, én hatodéves voltam. Ápolóként dolgoztam a kórházban, amikor látogatóba jött egy barátnőjéhez. Viszonylag hamar egybekeltünk, amikor kineveztek az Ökörmezői járásba, oda már együtt mentünk. Viktória lányunk 1981-ben, Mihály fiunk 1989-ben született. Mindketten az orvosi pályát választották hivatásul. A lányom az orvostudományok kandidátusa, előadó az Ungvári Nemzeti Egyetemen és ultrahangos szakorvos az infektológiai kórházban. A fiam sebészorvos.

– Mekkora része volt abban, hogy a gyermekei a medicinát választották hivatásul?

– Az ő döntésük volt. A fiamat még meg is próbáltam lebeszélni. Nagyon jó tanuló volt, egy év alatt végezte el a 10-11. osztályt. Javasoltam neki, hogy válassza a jogi kart, de ragaszkodott az orvosi hivatáshoz. Egy ideig a megyei kardiológia sebészetén dolgozott, de miután bővült a családja, és látta, hogy az itteni bérből nem tudnak megélni, anyagi megfontolásból a szomszédos Szlovákiában vállalt állást. Három és fél év alatt elfogadták a diplomáját, most már önállóan praktizálhat.

– Unokák?

– A lányom révén egy tizenöt éves kislány – Viktória – és egy három és fél éves kisfiú – Makszim – unokám van. A fiamnak egy hatéves fiúunokát, Mihályt, köszönhetek. A lányomék külön háztartásban élnek, gyakran találkozunk velük, a fiamékkal pedig napi szinten skype-on tartjuk a kapcsolatot. Háromhavonta egyszer én is igyekszem meglátogatni őket.

– Van kedvenc unoka?

– Törekszem rá, hogy egyformán törődjek mindegyikükkel. De azért akarva-akaratlanul, koránál fogva a legkisebbnek jut a legtöbb figyelem.

– A háztartási munkák közül odahaza mi az ön feladata?

– Saját házban élünk, van egy kis kertem, udvarom. Ezek gondozása az én feladatom. Az uborka már letermett, de még mindig van például paradicsomom. A napokban szedtem le a körtét, az almát. Amikor hazaérek a munkából, első dolgom végigmenni a kerten, igazi felüdülést jelent számomra a növények látványa. Van egy labradorunk, Csoki. Amikor szabadon engedem, egyfolytában a sarkamban lohol.

– Mit tesz saját egészsége, kondíciója megőrzése érdekében?

– Minden reggel futok, amiben a labrador nagyszerű partnerem. Nem dohányzom, sőt, több kollégámat is sikerült leszoktatnom róla.

– Tapasztalatból tudom, hogy intézményében patikai rend uralkodik. Ön eközben mindig higgadt, halkszavú. Milyen módszerrel sikerül fegyelmet tartania?

– Ez elsősorban az évek során „kinevelt” nagyszerű kollektívának köszönhető. A rend nálam a demokrácia legfelső formája. Nem érdekel, hogy csinálják, de rendnek kell lennie, amibe beletartoznak a reggeli értekezletek, a heti vizit, a rendszeres takarítás stb. Szerencsésnek tartom magam, mert mindenki a saját helyén van, és tudja, mi a dolga.

– Ha újraélhetné élete egy pillanatát, melyiket választaná?

– Úgy vélem, becsülettel éltem, nincs miért szégyenkeznem. S ha újrakezdhetném, ugyanúgy csinálnék mindent. Szóval minden úgy volt jó, ahogy történt.

– Sikeres karriert futott be, szép családja van. Eredményességének mi a kulcsa?

– Ahhoz, hogy valaki elérjen valamit, fontos a jó családi háttér, a támogatás. Másodszor az akarat, és végül egy cél, amiért nap mint nap tesz valamit. Önfegyelemmel és kitartással bármit el lehet érni.

– Ha könyvet írna, az miről szólna?

– Az életről. Arról, hogyan legyen valaki jó orvos és maradjon eközben emberséges. Például elmagyaráznám, hogy soha nem szabad olyan helyzetbe hozni a pácienst, hogy úgy érezze, tartozik az orvosnak. Azt kell éreznie, a doktor mindent megtett a gyógyulása érdekében, s egyedül kell eldöntenie, szeretné-e meghálálni a fáradozásait.

– Emlékszik rá, mikor sírt utoljára?

– Igen, a legjobb barátom, Volodimir Brics halálakor. Gyerekkorunkban egy padban ültünk, soha nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat, a munkánk is összekötött. Rendkívül fájdalmas volt búcsúzni tőle. Egyébként nem vagyok érzelgős.

– Melyik emberi tulajdonságot tolerálja a legkevésbé?

– A hazugságot.

– Mivel lehet kihozni a béketűrésből?

– Az igazságtalansággal, a hazugsággal, a szemtelenséggel.

– Hobbi?

– A sport. Nagyon kedvelem a röplabdát, a focit, bár egy ideje nem művelem, mivel volt egy sportsérülésem. Viszont reggelente futok, tornázom. Ha tehetem, teniszezek, úszom, hetente kétszer edzőterembe járok. Sokat olvasok. A szakirodalmon kívül kedvelem a kárpátaljai szerzők műveit.

– A vallás milyen helyet foglal el az életében?

– Hívő ember vagyok. Gyerekkoromban rendszeresen jártam templomba. Az utóbbi időben főként a feleségem szülőfalujában, Tégláson keressük fel Isten házát, vagy Ungváron a görög katolikus katedrálist.

– Mi hajtja, mi ad önnek energiát?

– Nincs szükségem semmilyen doppingra, fegyelmezett ember vagyok, aki tisztában van a kötelességeivel. A az előttem álló feladat ösztönöz. Valószínűleg a koromból fakadóan olykor azonban megtörténik, hogy halogatok valamit, de nagyon ritkán.

– Haragtartó?

– Nehéz megbántani és hamar elfelejtem a sérelmeket.

– Egy időutazás alkalmával melyik irányba indulna?

– Nemigen tudom eldönteni, mert vannak kedves emlékek, amelyeket szívesen újraélnék. De talán mégis előre mennék, kíváncsi vagyok, mi vár ránk.

– Jelenleg mi foglalkoztatja?

– A reform által előírt átalakításokkal vagyok elfoglalva. Bár az alkotmány értelmében az infektológiát teljes egészében az állam kell hogy finanszírozza, azt akarják, hogy a működésünkhöz szükséges pénzösszeg egy részét önállóan teremtsük elő. Ez több kötelezettséggel is jár majd, de remélem, több önállóságot is kapunk. Hogy fog működni az új rendszer, ez még a jövő zenéje.

Magyar Tímea

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó