KISZó-visszaszámlálás: A kibontakozás

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítunk, hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül.

Ennek a nehéz, tekervényes útnak a felvázolására Balla Lászlót (1927–2010), a lap egykori főszerkesztőjét hívjuk segítségül, aki 20 éven át, 1967-től 1987-ig irányította a szerkesztőség munkáját, s aki 2007-ben egyszer már megjelentette háromrészes, rövid változatát visszaemlékezéseinek, amit most ismételten publikálunk.

2. A kibontakozás 

Fejér Hermant még a laptól való távozásom előtt leváltották, később a pártból is kizárták. A múltja miatt! A csehszlovák érában Hitlerék előretörése idején Londonba küldték emigrációba. A Kárpáti Igaz Szót rövid ideig Holinka Antal, majd, az 1965-ös átszervezésig, Vladimir Mihály irányította.

A lap fordításos voltába sohasem tudtunk belenyugodni.

Bombáztuk emiatt a felső szerveket. Beadványok, szóbeli fölvetések. Az ügy főmozgatója Rotman Miklós volt, a Munkás Újság hajdani aktivistája, minden jó ügy lelkes fölkarolója. Hozzá csatlakoztunk még néhányan. Már-már úgy látszott, hogy akciónk sikerrel jár. 1962-ben például a pártbizottságtól megbízást kapok, hogy készítsek egy elaborátumot a leendő önálló lap feladatairól, struktúrájáról (ekkor már mint majdani főszerkesztőre számítanak rám; addigra ismertté teszem a nevemet, mint író, vezető posztokat töltök be a könyv- és a tankönyvkiadás területén, oktatok az egyetemen). A gyanakvás falát azonban ekkor még nem sikerül áttörni, évekre elalszik a dolog.

Hanem 1965-ben egy nagyon eszes és toleráns ember kerül a pártbizottság ideológiai titkári székébe, Viktor Belouszov volt egyetemi tanár. Előveszi az elaborátumomat, elolvassa és az ügyünk mellé áll. Nem is sok idő múlva hívat Ilnickij, az első titkár. Elém teszi a felső szerv pozitív döntését. Csakhogy ez némiképp kiábrándító. Nem az született, amit a levelünkben javasoltunk.

Úgy látszik, a magyar lapot még mindig nem merik teljesen szabadjára engedni.

Ezután a Zakarpatszka Pravdának három önálló tartalommal megjelenő kiadása lesz: ukrán, orosz és magyar, utóbbi a Kárpáti Igaz Szó. A főszerkesztőnk közös lesz, a három kiadás élén egy-egy helyettes áll (a magyart én irányítom); közös lesz az apparátus, a költségvetés.

Ezt a megbízást 1965. május 27-én kaptam. És június 1-jén meg kellett jelennie az első számunknak. Hát… Hosszabb fölkészülési időre számítottam! Hogy lehet pár nap alatt az első számokat összehozni? Csak a fordításos lap apparátusa áll rendelkezésemre. Fordítók, kontrollszerkesztők, korrektorok, gépírónők. Újságíró egy szál sem. De az jó volt, hogy megkaptam felelős titkárnak (gyakorlatilag a helyettesemül) Lusztig Károlyt, a rádió magyar adásának vezetőjét, kiváló, perfekt újságírót, és tisztában voltunk vele, hogy eleinte kettőnknek kell az egész újságot elkészíteni. Míg a reménybeli külső szerzőktől anyagot rendelünk, s ez elkészül, az jó pár nap. Míg íráskészségű munkatársakat találunk s betanítjuk őket – az hosszú idő. Szerencsére mindkettőnknek volt a noteszünkben fel nem használt cikkanyagunk (előzőleg én is rendszeresen írtam a moszkvai rádiónak), eleinte ezeket a témákat dolgozzuk majd föl. Nos, hajnaloktól éjfélekig bent gürcöltünk a szerkesztőségben. De igazán szívesen csináltuk.

Hisz önállóan, magyarul írt újság jut el az olvasóhoz, húsz év óta először!

Ami a munkatársak toborzását illeti, közös főszerkesztőnk, Jakiv Lavrenko alig adott nekünk mozgásteret. Kisült, hogy rovatonként csak egyet vehetünk föl, s ez az ukrán rovatvezető irányítása alatt dolgozik majd. Jöttünk a jelöltjeinkkel. Károlynak is voltak a rádiónál külső levelezői, én is kapcsolatot tartottam tollukat próbáló fiatalokkal. Főszerkesztőnk mindegyiket visszautasította. „Egyik sem újságíró!” Persze, hogy nem az! Újságíró csak önálló lapnál fejlődhet ki, s erre eddig nem volt mód. Azon felül, hogy egyelőre az újságot is magunk írtuk, sok időnk ment el arra is, hogy Lavrenkót „agitáljuk”, és hetekbe telt, míg betölthettük a nekünk biztosított néhány helyet.
Tapasztalatlan fiatal munkatársaink anyagait pedig még sokáig újra kellett írni, közben tanítani őket. És volt ezekkel a cikkekkel más bajunk is. Lavrenko újabb akadályt gördített az utunkba. Persze, benne nem a rosszindulat, sovinizmus dolgozott, mint annak idején Sabalinban. Ő egyszerűen a bőrét féltette. Hisz bár a mi kiadásunk publikációiért a felelősséget elsősorban én viseltem,

ha valami baj lett volna, a magyarul nem tudó Lavrenkónak is tartania kellett volna a hátát.

Hát körülbástyázta magát. Elrendelte: csak olyan cikk kerülhet be a lapba, amelyet a rovatvezető jóváhagyott. Munkatársainknak szóban le kellett fordítaniuk írásukat a főnöküknek. Valamelyik könnyebben tovább engedte, valamelyik mindenbe belekötött, én azután, ha újságot akartam csinálni, mehettem rábeszélni őket… Gyakorlatilag ki voltam szolgáltatva a rovatvezetőknek, akiknek formálisan a fölöttesük voltam. A lapindító értekezleteken nekem is be kellett számolnom anyagainkról, s a részt vevő ukrán–orosz kollégák részéről közben töméntelen ostoba kifogás merült fel. Minden lapszámot meg kellett védenem. S bár nem olvashattak minket, a heti lapértékelő megbeszélésen igyekeztek publikációinkba politikai hibákat belemagyarázni; persze, mindez ferdítés volt, hisz én már sokat próbált szerkesztő voltam és szinte a szememet is a kezembe vettem az anyagok olvasásakor,

tudván, hogy nem szabad vétenünk, a létünk függ ettől.

Az egyik szerkesztőbizottsági ülésen pedig igazi pogromot szerveztek ellenünk. Kiszúrták, hogy az egyik számunkban egyszerre három zsidó származású szerző cikke is megjelent. No és a jó szovjet antiszemitizmus… És Lavrenko ezeket az igaztalan támadásokat szó nélkül tűrte, nyilván úgy vélve: minél jobban sarokba szorítanak minket, annál kisebb az esélye annak, hogy neki kellemetlenségei támadnak.

Nos, a közös lap csaknem olyan „egyiptomi fogság” volt, mint a fordításos.

S ha akkor a lenézés beszélt a pravdásokból („mit nekünk ezek a senkiházi fordítók!”), most rendszeres támadóinkat – négyen-öten voltak – a sovinizmuson kívül a méltatlankodás fűtötte („hogy mernek ezek egyszer csak írni, a maguk lábán állni?!”). Hát ezt nem voltam képes tovább tűrni. Fájó szívvel határoztam el: lemondok. Ilnickij marasztalt. Nem volt senki a helyemre. Megértette fölháborodásomat, és kilátásba helyezte, hogy erősíteni fogja a pozíciómat, és a következő konferencián be is választottak a területi pártbizottságba. Én pedig megmondtam az első titkárnak, hogy ez a helyzet tovább így nem tartható és mindent el fogok követni, hogy változtassak rajta. Ő pedig – okos és jóindulatú ember lévén – megígérte, hogy ebben támogatni fog. Hanem, hogy miként alakult tovább a helyzet, erről legközelebb.

(Balla László visszaemlékezésének harmadik, befejező részét jövő csütörtöki, november 7-i lapszámunkban olvashatják. Az első részt múlt héten, október 24-i számunkban közöltük.)
Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó