Nem szeretném untatni a kedves olvasót a múlt pénteki Magyarország–Uruguay meccs összefoglalójával, az ünnepi műsor részleteivel, a megszólalók és a fellépők gazdag és nívós névsorával. Hisz, akit érdekel a magyar labdarúgás, a válogatott, az ott volt a helyszínen, vagy a tévé képernyőin keresztül követhette nyomon az új Puskás Aréna átadását. Szebb lett volna az este, ha megverjük a világranglista ötödik helyén álló, világsztárokkal tűzdelt Uruguay-t, de így is szép és örökké felejthetetlen volt. Ami igazán széppé tette, az maga a gyönyörű létesítmény és a lelátón uralkodó hangulat, a közel 70 ezer ember.
De ne rohanjunk ennyire előre. Mielőtt – bátyámmal, keresztfiammal, kollégáimmal, barátaimmal – eljutottunk volna a stadion nemzeti színű fényei által megvilágított beengedő kapuihoz, október 25-én jegyet kellett váltani a történelmi eseményre. Aki esetleg nem tudná, az online jegyfoglaló rendszernek köszönhetően a világ bármely pontján megválthatók a jegyek a magyar válogatott meccseire, mindössze szurkolói kártyával kell rendelkezni. Persze ez még nem garancia arra, hogy az ember ott lesz a lelátón. A horvátok és a walesiek elleni győzelem után a Szlovákia elleni Eb-selejtező mérkőzést is a helyszínen szerettük volna megtekinteni, de a nagy érdeklődés miatt lemaradtunk a meccsről. Így érthető, hogy nem volt izgalommentes a jegyigénylés, a most bevezetett rendszer érkezési sorrendben engedte át a felhasználókat az értékesítés felületére, majd következett további egy óra idegtépő várakozás. Az sem segített, hogy a visszaszámláló óra és az előttem várakozók száma is fel volt tüntetve. Ezúttal sikerült, már ez felért egy nyitóünnepség katarzisával. Csak mellékesen jegyzem meg, olyan nagy volt az érdeklődés, hogy az eladásra kínált 40 ezer jegy két nap alatt elkelt.
És hogy miért? Mert egy emberöltő alatt is jó esetben csupán egyszer adódik ilyenre lehetőség.
Ritka kivételek egyike a 93 éves Nyikita Szimonjan, az Orosz Labdarúgó-szövetség alelnöke, hiszen a Szpartak Moszkva négyszeres bajnoka, húszszoros szovjet válogatott, olimpiai bajnok csatára – Gera Zoltán kíséretében – végezte el a Puskás Aréna ünnepélyes kezdőrúgását. Az orosz legenda az 1953-as Népstadion-nyitómeccsen, a Honvéd–Szpartak Moszkva mérkőzésen a vendégek csapatkapitánya volt és gólt is szerzett.
Több szempontból is különleges volt ez az avatómérkőzés. Részben azért, mert ennél többen legutóbb 33 évvel ezelőtt, 1986 márciusában a Magyarország–Brazília barátságos mérkőzésen voltak a Puskás Aréna elődjében, a Népstadionban. Akkor mindössze kétéves voltam, így az a mérkőzés kimaradt az életemből, ahogy kimaradt nagyon sok, a magyar labdarúgáshoz köthető felejthetetlen pillanat, amit csak felvételről, fotókról vagy beszámolókból ismerhettem meg. Viszont a tévé előtt megéltem, amint a magyar válogatott az idegenbeli 1–0 után hazai pályán 2–1-re győzött Norvégia válogatottja ellen, így kettős győzelemmel kiharcolta a részvételt a 2016-os franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságra. Magyarország 44 év után játszhatott újra Eb-n, melynek minden egyes pillanatát élveztem, és biztos, nem vagyok ezzel egyedül. Geráék Eb-szereplése az egész nemzetet lázban tartotta, ahogy lázban tartotta a Puskás Aréna építése és átadása is.
Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, ez újabb mérföldkő a magyar labdarúgás történetében, egy új korszak hajnala.
Ahogy már fentebb is említettem, a Puskás Aréna elődjét, a Népstadiont 1953-ban adták át és 2016 márciusában kezdték meg a bontását. Két alkalommal is volt szerencsém eljutni a „régi” Puskásba. Az elsőhöz különleges, megható élmény köt, hisz
Öcsi bácsi 2006. december 9-i temetéséről én tudósítottam a Kárpáti Igaz Szót a helyszínről.
Emlékszem, nyomasztó csönd volt ott, ahol a lelátókon hosszú évtizedekig hangos ovációval ünnepelték az alacsony, ballábas tízest, akinek koporsója a kezdőkörben volt felravatalozva. Fura ezt kimondani, mindössze egyetlenegyszer láthattam pályán az aranylábú őrnagyot, akkor, amikor ágyútalpra helyezett koporsója mellett hajtottam fejet sok ezer tisztelőjével egyetemben.
A pénteki stadionmegnyitón a leghíresebb magyar szellemét kétszer is sikerült megidézni. Egyszer, amikor a magyar szurkolók Puskás Ferencet ábrázoló élőképpel fogadták a csapatokat, amely alatt e szöveget lehetett olvasni, „Két stadion, egy legenda, egy újabb történet kezdete…” Majd a szünetben, amikor a kivetítőkön a Budapesti Honvéd és a Real Madrid legendájáról készített emlékvideó ment, közben kedvenc nótája, A nótás kedvű volt az apám kezdetű szólt. Visszakanyarodva az emlékekhez, másodszor 2009-ben egy Magyarország–Románia barátságos mérkőzést tekinthettem meg a helyszínen, ami 1–0-ás vendéggyőzelemmel ért véget. Pénteken azzal a reménnyel indultam el a magyar fővárosba, hogy harmadjára győzelmet is ünnepelhetek a Puskásban. Ez ugyan elmaradt, de szomorkodásra nincs ok, sőt. Szebb lett volna az este, ha megverjük a világranglista ötödik helyén található, világsztárokkal felálló Uruguay-t, de így is szép és utánozhatatlan volt. Ami igazán széppé tette, az maga a gyönyörű létesítmény és a lelátón uralkodó hangulat, a közel 70 ezer ember.
Az egész este legszebb és legmeghatóbb pillanata az volt, amikor a csaknem 70 ezer ember együtt énekelte az Ismerős arcok Nélküled című – az összetartozás himnuszaként emlegetett – dalát, amit felvidéki gyerekek adtak elő a pályán körbe sétálva. Szem nem maradt szárazon, örömteli volt ezt átélni a helyszínen számunkra, határon túli magyarok számára. Már csak azért is, mert a stadion építésében több száz határon túli, közte kárpátaljai szakember vett részt. Erről egyébként a szervezők is megemlékeztek. Az aréna megnyitóján, a pálya közepén Bálint Béla vezér ácsszemélyében egy alsósófalvi székely ember állt. Járt a hatalmas taps a lelátóról, és nem csak neki, mert mi tudjuk, hogy sokkal több erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki ember dolgozott a Puskás Arénán.
Persze voltak negatívumok is. Nem mehetünk el szó nélkül amellett – és lehet, hogy egy kicsit belerondít az egész írásba, de kikívánkozik belőlem –, hogy néha kicsit teátrális hangulat uralkodott. Úgy fest, nem csak focizni, de szurkolni is meg kell tanulnunk. Volt a szokásos keménymag, a B-közép, amely, ahogy azt már megszoktuk, igyekezett éltetni, buzdítani, és ha kellett, űzni a fiúkat előre. Voltak, akik hozzájuk csatlakozva szurkoltak, és akadtak, akik hátra dőlve nézték a pályán történteket. Pedig épp most kellett volna igazán megmutatni Dzsudzsákéknak, milyen fergeteges szurkolásra számíthatnak, ha sikerül kijutniuk a jövő évi kontinensviadalra és hazai közönség előtt játszhatnak majd. Igen, merthogy arról sem szabad megfeledkezni, hogy a stadionavató egyben főpróba is volt, hisz jövőre Budapest lesz a labdarúgó Európa-bajnokság egyik helyszíne. A Puskás Arénában négy mérkőzést játszanak majd, három csoportmeccset és egy nyolcaddöntőt.
A stadion és Budapest is jelesre vizsgázott. A beléptetés, a kiszolgálás és a kiléptetés is nagyon gyors és gördülékeny volt.
Azzal a hittel és reménnyel hagytuk el a trikolór fényeiben pompázó arénát, hogy jövő nyáron visszatérünk ide, és négy év után ismét a magyar csapatnak szurkolhatunk, ezúttal hazai pályán. Ma este a magyar labdarúgó válogatott sorsdöntő meccset játszik Cardiffban a walesi csapattal az Eb-selejtező E-csoportjának utolsó fordulójában. Meg kell említeni, vereség esetén is marad esélye a mieinknek az Eb-részvételre, mivel Svédország válogatottja 2–0-ra nyert Bukarestben Románia vendégeként még a múlt héten, és egyenes ágon kijutott a kontinenstornára. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a magyar válogatott esetleg nem nyert Walesben, és lemaradt a kijutást érő második helyről, a Nemzetek Ligájában elért eredménye alapján márciusban így is pótselejtezőt játszhat.
Ne legyünk telhetetlenek, lett egy gyönyörű stadionja a magyar nemzetnek, az Uruguay elleni vereséggel kapcsolatban pedig kiegyezhetünk abban, hogy megbocsátjuk ezt a botlást, ha ma este Walesben sikerül kivívni az Eb-szereplés jogát.
Szabó Sándor
(Budapest–Ungvár)
