Fekete István életútját bemutató írásunk előző részét ott hagytuk abba, hogy hősünk feleségével és két gyermekével megéli Budapest ostromának minden szörnyűségét. 1945 tavaszán szétlőtt lakásukban fagyoskodva várják a dolgok jobbra fordulását, ami szerencsére viszonylag hamar bekövetkezik. A nyilasterrort (sok novellájában megörökített, szeretett vadászpuskáit, Browning Barnabást, a kiváló félautomatát, Lancaster Johnt, az öreg kakasos „duflát” és Schönauer Adolfot a 9,5 mm-es „haragos ménykű” nagygolyóst a nyilasok kobozzák el tőle) és az ostromot követő szovjet megszállást-zabrálást sikeresen átvészelik. István fia a premontrei gimnázium diákja lesz, Edit lánya a Sacreé Coeur katolikus leánynevelő intézetbe kerül. A családfenntartó pedig a Földművelésügyi Minisztériumban kezd dolgozni az oktató és propagandafilm osztályon.
Szétlőtt sashegyi lakása helyett Rajnai Gábor, a kor egyik ünnepelt színésze felajánlja Tárogató úti villáját. A dolgok rendeződni látszanak, de a kommunista elvtársak nem tudják megbocsájtani a Zsellérekben leírt tanácsköztársasági terrort. ’45 őszén egy nap a „fekete autó” a miheztartás végett kihallgatásra viszi a munkahelyéről hazafelé tartó hősünket. A vallatás során a keménykötésű és büszke Fekete az első pofont kamatostól visszaadja a „nyomozónak”, mire az ÁVO pribékjei alaposan kezelésbe veszik. A verés következtében bal szemére megvakul, fél veséjét ronggyá rugdossák, majd egy katonai autóból a János kórház elé dobják. Családja napokig nem tud róla, míg végre magához tér és értesíti szeretteit. Szemgolyója ép ugyan, de a látóideg úgy károsodik, hogy félszemű marad, mi több, az esetet oly mély hallgatás övezi, hogy még hivatalos életrajzába is egy rablótámadás kerül be. A szomorúság viszont ekkor írt novelláin, a Tíz szál gyertya történetein tisztán átüt, és lesz még rosszabb. ’48-ban, a kommunista puccsot és az elcsalt „kékcédulás” választásokat követően „népellenesnek” nyilvánítják. Wass Alberthez és a Horthy-éra szellemi elitjéhez fűződő barátsága, katolikus hite, igazságérzete, embersége a kommunisták szemében megbocsájthatatlan bűn.
Állásából nyugdíj nélkül zavarják el, könyvei indexre kerülnek, kénytelen hát alkalmi munkákból fenntartani magát és családját. Dolgozik uszálykísérőként, patkányirtóként és napszámosként. A család szabályosan éhezik. Leánya ’49-ben a szörnyűségek hatására apácának áll, majd kivándorló-útlevéllel, a Szent Szív apácarend tagjaként Ausztriába emigrál, míg fia segédmunkásként vegetál. Fekete István viszont még e nehéz napokban is ad, ha teheti, hiszen amikor a szomszédos Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnájának épületét államosítják, hogy ott pártházat rendezzenek be, lakásába fogadja a kiebrudalt szentélyt. A család évekig a hátsó bejáraton keresztül közlekedik, hogy az első szobában kialakított kápolnában misézni lehessen.
1951-ben viszont valami megváltozik, végre állást kap a kunszentmártoni halászmester-képző iskolában. A spártai körülmények között kimondottan örömmel dolgozik. Tanítványait a tudományba oltott szépirodalom eszközével oktatja, és közben megszületik első, háború utáni állatregénye, a Lutra, mely egy hatalmas vidra életét és a folyók-vizek világát mutatja be. A Lutra után pedig saját megtört sorsa adja az inspirációt másik állatregényéhez, a sebesült gólyamadár kényszertelelését leíró Keléhez. Ceruzával ír a petróleumlámpa lángja mellett, és mikor e sorok írója az Országos Széchenyi Könyvtárban hatalmas tisztelettel kezébe vehette Fekete István eredeti kéziratait, megdöbbenve tapasztalta, hogy azokban nincs oldalszám javítás vagy helyesírási hiba. A gondolatok gördülékenysége, a szavak természetes szépsége „úgy jön” az írónál. Viszont csak két katolikus lapban, az Új emberben és a Vigíliában publikálhat, ahol az olvasók nagy örömmel fogadják a megőrült Magyarországon a tiszta emberi szót. 1954-ben fél szemére és jóformán működésképtelen, szétvert veséjére hivatkozva kéri rokkantnyugdíjazását, amit aztán elfogadnak. Megroppant egészséggel, de végre ismét csak az írásnak szentelheti magát, igaz a Kelét senki nem akarja kiadni. A Magvető kiadó gyermekregénynek nevezi, az Ifjúsági (később Móra) kiadó pedig felnőtt irodalomnak. A kiadók packázó levelezése viszont véletlenül bennmarad a visszadobott kéziratban, amivel Fekete István felkeresi Bölöni Györgyöt, az Irodalmi Alap harcosan szocialista-realista igazgatóját. „Ez a mai magyar irodalom!” – mondja keserűen, és kezébe nyomja a dossziét. Bölöni ezek után bátran kiáll Fekete mellett, és néhány nap múltán nyomdába kerülhet a Kele. A jég végre megtörik, bár ehhez kell a sorok között imitt-amott tetten érhető rendszer-elfogadás, de a lényeg, hogy végre megjelenhetnek írásai. A Halászat című kötete évtizedekig tankönyvként kerül forgalomba, majd megjelenhet a Lutra, és készül a Tüskevár, de a vérzivataros őszi szél 1956 novemberének elején ismét megperzselt hullák és lőporfüst bűzét hordja a meggyötört Budapesten. A forradalom eltiprását követően pedig a magyar–osztrák zöldhatárt átlépi egy „pesti srác”, ifj. Fekete István, aki hosszú utat bejárva először Kanadában lesz favágó, hogy végül majd elfoglalhassa a Chicago és vidéke amerikai magyar nyelvű lap tulajdonos-főszerkesztői székét.
A Fekete-lakásban sokáig két öregedő, magára maradt ember lézeng, és amolyan családpótlékként ekkor érkezik meg az író későbbi „segédtisztje”, a szinte emberi intelligenciát mutató pulikutya, Bogáncs. Ő adja a mintát egy halhatatlanná vált pumihoz, az író tollából születő másik Bogáncshoz. Előtte viszont megjelenik a Tüskevár és folytatása a Téli berek, újra kiadják az először 1940-ben megjelent Vukot és 1966-ban az olvasókhoz kerül a magyar irodalom talán legpacifistább regénye, az uhubagolyról szóló Hú.
A kádári konszolidáció végül, igaz, „ifjúsági írónak” degradálva, de elismeri Fekete Istvánt. 1960-ban József Attila- díjat kap, majd 70 évesen átveheti a Munka Érdemrend arany fokozatát. Kisdiákok ezrei falják sorait, ismét elismerik-olvassák-szeretik, de mivel egész életében láncdohányos volt, szíve egyre nehezebben birkózik meg feladatával. Két infarktus is éri, míg végül 1970 június 23-jának éjjelén az író nagyon rosszul lesz, eszméletét veszti. Bogáncs keserves nyüszítésbe kezd, Edit asszony pedig hiába hívja a mentőket, azok már csak a halál beálltát tudják megállapítani, hiszen egy igaz magyar szív megszűnt dobogni.
Temetésére hatalmas állami csinnadrattával a Farkasréti temetőben kerül sor, de gyermekei kívánságára 2004-ben hamvait átszállították szülőfalujába, Göllére, hiszen csak ott érezte magát igazán otthon.
Az író életművéhez tartozik, hogy halála után, özvegye kezdeményezésére oroszul is kiadják műveit, és noha a fordítás nem tudja átadni ízes magyarságát, a kötetek mégis hatalmas sikert aratnak a Szovjetunióban. A Bogáncsból és a Lutrából nagysikerű mozifilm, a Tüskevárból legendává érett tv-sorozat (majd 2012-ben egy joggal fanyalogva fogadott, mesterkélt, ripacskodó színészektől és maníros beállításoktól hemzsegő szörnyű mozifilm), a Vukból pedig fantasztikusan szép rajzfilm készült. Az írónak ma szobra áll Ajkán és Mosonmagyaróváron. Óvári szobra lábánál ott ül Vuk, és ha a szobor előtt megállunk egy pohár borral a kezünkben, talán meghallhatjuk az egykori akademista „Erdő, erdő, sűrű erdő árnyában” című kedvenc nótáját. Végül pedig lapunk eme rovatának, a Barangolónak névadása tisztelgés Fekete István 1968-ban megjelent, Barangolások című novelláskötete előtt, hiszen egy mai zsurnalisztának sem lehet igazabb ars poeticája, mint a kötet előszavának néhány sora, mely szerint az élet valójában nem más, mint:
„… Barangolások az Idő és Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt füst és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme az Időnek sem, amelyben – mint ez a könyv – emlékké válok majd magam is…”
Matúz István
