Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt öt hétben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Sorozatunkat az elkövetkező hetekben jelenlegi és egykori igazszósok visszaemlékezéseivel folytatjuk. A sort Timkó Ilonával nyitjuk. Szerkesztőségünk „Ilus mamusa” 52 (!) éve szolgálja a lapot. Első munkanapja épp 1967. március 8-ra esett, amikor megjelent a Zakarpatszka Pravdától már teljesen független, önálló magyar kiadás. Íme, az ő vallomása:
Malvinkák, munka!
Ifjúkoromban nem gondoltam volna, hogy egyszer az újságnál fogok kikötni. Mert bár nagyon szerettem olvasni, a kedvencem mégis a matematika volt.
Aztán 1967-ben, az önálló Kárpáti Igaz Szó indulásakor, amikor munkatársakat toboroztak a laphoz, én is beálltam a sorba. Több munkakörrel próbálkoztam, mígnem egyszer a korrektúrába küldtek, az egyik megbetegedett korrektort kellett helyettesítenem. Félve indultam a számomra ismeretlen helyre, ám ott kellemes meglepetés ért. Szívesen fogadtak, mindenki kedves, segítőkész volt. No és ott voltak a nyomdagépek. Rácsodálkoztam a szedőgépre, a lehúzógépre, a kefelevonatra stb. Azelőtt ilyesmiről csak a könyvekben olvastam, és most ott volt minden karnyújtásnyira tőlem. Sokat nyomott a latban az összetartó, vidám, segítőkész kollektíva is, amit már nem is akartam otthagyni. Egy nagy család lettünk. Együtt örültünk egymás sikerének, utánanyúltunk, ha valamelyikünket baj érte. A már tapasztalt korrektorok, főkorrektorok fogták a kezemet, elmagyarázták, mit hogyan csináljak. Vali néni, Babi néni, Nettka néni, Lonci néni. Mindegyikük más-más egyéniség volt. Sajnos már egyikük sincs köztünk. Sokat tanultam tőlük. Aztán ott voltak a fiatalabbak, Éva, Márti, Jutka, Aranka. Velük igazi, máig tartó barátság szövődött köztünk.
És a nyomdászok sem néztek ki maguk közül. Egy-egy botlásomat ők is kedvesen igazították helyre, amiért sohasem haragudtam, hisz jó szándékkal mondták el, mit miért ne csináljak, ne úgy csináljam, mi miért nem helyes.
Most pedig jöjjön egy sztori. Az egyik, idősebb tördelő nem szerette, ha folyton körülötte lábatlankodtunk, mi ugyanis alig vártuk, hogy hozzálássunk a munkához. Ilyenkor ott jöttünk-mentünk, hogy ha elkészül az oldal, rögtön lecsapjunk rá. Mindennek az lett a vége, hogy elküldött minket azzal, majd szól, ha már elkészül. Úgy is tett. Megállt a lépcső felső fokán és elkiáltotta magát: Malvinkák, munka! A korrektúra három termének ajtaja egyszerre nyílt ki, és mi rohantunk az anyagért. Azt tudni kell, hogy köztünk nem volt Malvin. Akkoriban vetitettek egy rajzfilmsorozatot, amelyben a főszereplőt hívták Malvinnak, valószínűleg onnan kölcsönözte e nevet számunkra.
S hogy milyen volt nálunk a légkör? Kiváló! Az egyik szilveszter estéjén, amikor mindenki igyekezett a családjához, a liftnél összeomlott a már nyomtatáshoz előkészített oldal. A magyar, az orosz, az ukrán lap nyomdászai egy pillanat alatt ott-teremtek, és mindenki igyekezett segíteni, ahogy és ahol tudott. Aki nem tudott magyarul, az az ólomsorok hossza, betűtípusa szerint válogatta szét a sorokat, majd a mieink a helyükre illesztették azokat. Pillanatok alatt összeállt újra az oldal. Aztán következtünk mi, hisz mindent újra kellett olvasnunk, de ez már egyikünket sem bosszantotta. Hisz olyan szép volt ez az összefogás. Hát ilyen emberekkel dolgoztam én.
Szándékosan válogattam a régmúlt emlékek között, hiszen már nem vagyunk olyan sokan, akik emlékeznek ezekre a dolgokra. A MOST-ról pedig írjanak a fiataljaink, akiket szintén nagyon szeretek, mert okosak, ügyesek, kreatívak.
A nyolcvanas évek közepén nagy változás jött az életünkbe, a város szívéből átköltöztünk a külváros egy „modern” beton monstrumába. Sohasem szerettem meg igazán. Össze sem lehetett hasonlítani a mi régi kis nyomdánkkal, melynek lelke volt, tele volt kedves emberekkel. Nemrég ismét költöztünk. Egy modern, családi házhoz hasonlítanám a mostani székhelyünket, ahol ismét jó, ahová reggel nem gyomorgörccsel megy be az ember, hanem alig várja, hogy találkozhasson kollégáival.
Timkó Ilona
