Antal Roland céltudatos, fegyelmezett edző, aki példamutatással éri el, hogy hallgassanak rá a gyerekek. A huszonkét éves focista amellett, hogy a határ másik oldalán rúgja a bőrt, itthon edzőként tevékenykedik és még tanul is. Vajon mi motiválja?
– Tudatosan készültél arra, hogy focista légy?
– Tízéves koromban kezdtem el versenyszerűen focizni a Bereg-vidék Ifjúsági Sportegyesületben, aminek ma már az edzője vagyok – kezdi beszélgetésünket a beregdédai fiatal. – Az általános iskola után bentlakásos sportiskolába kerültem Ungvárra, aztán Magyarországra. Ott elvégeztem egy OKJ-s képzést vám és pénzügyőr szakon, aztán egy edzői tanfolyamon is részt vettem, most pedig a beregszászi főiskola kertészmérnöki szakán tanulok levelező tagozaton. Fehérgyarmaton focizom, mellette pedig Beregszászban készítem fel a kicsiket.
– Milyen a Bereg-vidéki foci helyzete?
– Már nem a legjobb. Annak idején én itthon is játszottam a Dédai FC-ben. Három-négy évvel ezelőtt a Beregszászi járás még azzal dicsekedhetett, hogy három megyei csapata volt: Beregdéda, Bégány és Beregszász. Ez sajnos már megszűnt. Ott tartunk, hogy a járási foci is eltűnőben van… Az okot mindenki tudja: az ország gazdasági helyzete és az ezzel járó elvándorlás miatt, nincs aki játsszon…
– Te a család ösztönzésére választottad a pályát?
– A két bátyám – az egyik tíz, a másik nyolc évvel idősebb nálam – már akkor a dédai felnőtt csapatban játszott, amikor én még csak álmodoztam a labdáról. Kijártunk a meccsekre, elvittek az edzésekre, néztem őket, és megszerettem a futballt. Biztattak, és én már hála Istennek elmehettem egy sportiskolába, ami még az ő idejükben nem adatott meg. Megkaptam a lehetőséget, hogy komolyabban foglalkozzam a sporttal. Ungvár után Tarpán fociztam három évig, a megyei első osztályba is bejutottunk. Onnan pedig két éve igazoltam át Fehérgyarmatra. Belső védő vagyok.
– Mesélj az itthoni élményeidről!
– A legemlékezetesebb meccsek azok voltak, amikor mindkét bátyámmal együtt lehettem a pályán. Felemelő volt. Hazai közönség előtt játszani pedig szintén óriási élmény. Dédával mi járási keretben szerepeltünk, több mint tíz csapat volt akkor. Idővel feljebb léptünk, a szinten másodosztályban is dobogósok voltunk. Aztán a téli kupában összecsapták a megye első és második osztályát, azt a finálét sikerült megnyernünk az ungváriak ellen. Tavasszal már a megye első osztályában játszottunk, kiváló év volt. Ezután kezdődtek az ínségesebb idők. Sokan két csapatban is pályára léptünk, ütközött a magyarországi meccs az itthonival, nem tudtuk összeegyeztetni, és szép lassan elmaradtunk, Magyarország mellett döntöttünk a fiúkkal. Biztosra kellett mennünk.
– Miről mondtál le a fociért?
– Sok fiatal esetében nagy problémát jelentenek a hétvégi meccsek, mert olyankor inkább szórakozni menne, de ezt félre kell tenni. Szeretem, amit csinálok, így ez nem is tűnik akkora áldozatnak. Valamit valamiért.
– Cél?
– A tanulást nem szeretném feladni. Edzőként is akarok fejlődni és testnevelő tanárnak is jó lenne kitanulni. Annak örülnék a legjobban, ha nálunk stabilizálódna a helyzet és visszajöhetnék Kárpátaljára.
– Fiatalon hogyan sikerül elérned, hogy felnézzenek rád a kicsik?
– Példát kell mutatni. Na és a fegyelem, minden ezzel kezdődik. Fel kell építeni a csapatot. A saját karrieremmel is irányt mutatok, a hibáimból tanulok, és ezt a tapasztalatot átadom nekik. Mindig hangsúlyozom a gyerekeknek, nem lesz mindenkiből profi focista, de ez sport, ami már önmagában is hasznos. A baráti kapcsolatok, a jó fizikum előrevisz. Elmondom nekik azt is, hogy az első helyen a tanulás kell hogy álljon, csak utána a labdarúgás, mert gondolni kell arra is, mi van, ha nem jön be a foci, illetve mi lesz utána… Ebben a sportban bármi megtörténhet, nem lehet mindent erre feltenni. Ha szerencséje is van az embernek, rúgja a bőrt negyvenéves koráig, de utána is meg kell élni valamiből, ezért fontos a tanulás. A mai futball fejben dől el, azon múlik, milyen gyors a reakció, hogyan tud dönteni a játékos, és tanulással fejleszthető. Ahogy előrehaladnak a suliban, úgy a fociban is, még ha ezt az összefüggést nem is mindig látják meg.
– Milyen korosztályt készítesz fel?
– Az U14-est, 12-13 éveseket. De több csapatunk van, egészen hatéves kortól lehet jönni hozzánk. Az a legfontosabb, hogy minél hamarabb csatlakozzon a gyerek, úgy lehet a legtöbb esélye, könnyen fejlődhet. Természetesen akadnak olyan tehetségek is, akik 13-14 évesen kezdik el, mégis szép karriert futnak be, és olyanok, mint akik gyermekkoruktól keményen gyakoroltak.
– Mire figyeljenek oda azok, akik erre a pályára készülnek?
– Bátran jelentkezzenek, próbálják ki magukat. Sokszor volt olyan, hogy a szülő elhozta a kisfiát, aki egy hónap után meggondolta magát és kilépett. Ez nem gond, a lényeg, hogy sportoljon. Rengeteg lehetőség van, minden a testi-lelki ereje erősítését szolgálja. Azok viszont, akik komolyan gondolják, akkor se csüggedjenek el, ha nehézségekbe ütköznek, elbotlanak. Álljanak fel és csinálják tovább.
– Volt mélypontod?
– Előfordult, hogy úgy éreztem, kirobbanó formában vagyok, ám az utolsó percben megsérültem, emiatt ki kellett hagyni majdnem két hónapot. Ezt mindig nehéz átvészelni, olyankor minden rossz eszünkbe jut és elcsüggedünk. De nem szabad, arra kell koncentrálni, hogy újra felépítsük magunkat és legközelebb mindent beleadjunk.
– Mi motivál?
– Felkészülés nélkül semmit sem ér az egész és nem megy. Fegyelmezettnek és alázatosnak kell lenni, sosem szabad alábecsülni az ellenfelet. Amennyit beleteszel a hét folyamán, annyit fogsz visszakapni a hét végén. Nekem ez a motivációm arra, hogy rendesen felkészüljek, és elvégezzem minden feladatomat.
Simon Rita
