A november eljövetelével Kárpátalja néhány magyar vadásza egyre türelmetlenebbül kezdte faragni a centit. Végtére ha november, akkor a Világjáró Magyar Vadászok Klubjának tagsága Magyarország keleti végén, Vásárosnaményban tartja meg év végi közgyűlését.
E találkozón pedig Erdélyországtól Ausztriáig, Tunéziától Kárpátaljáig jönnek össze a zöldkalaposok, hogy hangulatos vadászatok mellett elevenítsék fel az elmúlt évek kalandjait. Végtére az Atlasz hegység vadkanjai, a Bakony muflonjai, Bockerek dámbikái és az Alföld vadlibái, de még az ugocsai és beregi mezők nyulai-fácánjai is rengeteg élményt adtak, melyeket illik megosztani a közösséggel. Szóval Tompa Tibor beregi barátunk, Ághi László, az ugocsai erdőgazdaság vezetője és jómagam türelmetlenül számoltuk a napokat. Azok pedig múltak, még ha nem is abban a tempóban, ahogy szerettük volna, és végül elérkezett november 21, mikor a napkori Napkelte panzió parkolójában szaporodni kezdtek a zöld ruhás, gumicsizmás egyének. Délre aztán majdnem teljes lett a létszám, bár Ugray Tamás kanadai hegyivadász barátunk és Szollár András a Holland-Holland fegyvermárka magyarországi képviselője sajnos nem jöhetett. Hiányukat sajnálkozva vette számba a társulat, de a terveket meg kellett valósítani, azokban pedig egy jó kis vadkacsa- vadászat szerepelt Támba Miklós, a Napkori Erdőgazdák Szövetségének elnöke jóvoltából. Tavaly már leírtam, milyen flottul vannak ezek a kacsavadászatok megszervezve, ám idén egy kis malőr csúszott a megvalósításba. A krónikás ugyanis megdöbbenve tapasztalta, hogy a dr. Gergely Imrétől kölcsönkapott, több mint 120 esztendős, egyedi rendelésre épült húszas puska egy év alatt „kiszeretett” a kárpátaljai újságíróból. Érthetetlen hibázások és fegyver adta ronda pofonok kísérték a lövéseket, míg végül Szent Hubertusz sugallatára a balfék vadász levette kabátját. Érdekes módon ingujjban már oda mutatott a cső, ahová kellett és szépen potyogni kezdtek a récék, hiszen az ágyazat csak így esett igazán kézre. A komoly puskadörgés okán végül kereken 160 tőkésréce vére festette meg a gyepet, ám a terítéknél még komoly feladatunk is akadt. Egyik vadásztársunk – nevét fedje jótékony homály – ugyanis e vadászaton ejtette el első vadrécéit. Ezután avatás következett, az érintett pedig férfiasan tűrte az avatópálca csapásait.
A kacsavadászat és az avatás fáradalmait pedig már Vásárosnaményban, a Hunor Hotel fehér asztalánál pihenték ki az érintettek, ahol bizony a november minden volt, csak nem száraz. Az alkoholtartalmú párlatok kit jobban, kit kevésbé viseltek meg, de Kis B. Zoltán házigazdánk este 11 órakor hatalmi szóval zavart mindenkit ágyba, mondván holnapra kell majd az erő. A reggeli ébresztőről viszont már egy nagyon kedves hölgy, Bótáné Batta Olga és öreg barátom, Ághi Sándor Tuzsérra származott salánki vadász gondoskodott, kik reggel a szálló folyosóján olyan zengzetesen fújták meg vadászkürtjeikkel az ébresztőt, hogy azt a végítélet trombitása is megirigyelhette volna. Erre persze szükség is volt, de az igencsak tartalmas reggelit követően már házigazdánk vette kezébe a dolgok irányítását.
Annak idején Karinthy Frigyes úgy tartotta, hogy „Humorban nem ismerek tréfát”, e mondást pedig Zoli bátyánkra úgy lehet alkalmazni, hogy ő meg a vadászatban nem ismeri a viccet. Szigorúsága persze most is meghozta eredményét, hiszen a hajtások olyan precízen lettek lebonyolítva, mint egy svájci óramű. A hajtók és kutyások szemet gyönyörködtetően dolgoztak, a fácánok olyan jó röpképességgel bírtak, mintha igazi vadmadarak lettek volna (nagyterítékes fácánvadászatot ma tetszik, nem tetszik, csak nevelt madarak vadászatával lehet lebonyolítani), és vadászkürtöseink is kitettek magukért. A hajtás során adott utasításokat ugyanis nem ordibálva adta tovább egymásnak a társulat, hanem a szárnyakon elhelyezkedő kürtösök jelzésére lehetett fegyvert tölteni, kürtszóra indult, igazodott és ért véget a hajtás. Mi több, „vadászkürtös” Olgi vadásztársunk mellett egy másik nagyon kedves vadászhölgyet is köszönthettünk köreinkben. Lovász Gizella, vagyis Gizike Debrecen mellől érkezett, és bármily meglepő, a Diána civilben óvó néni! A puskát meglehetősen ügyesen forgató dadus olyan oviban dolgozik, ahol kiemelt szerepet kap a kicsik természetközeli nevelése, az erdő és vadjainak megismerése. Nem mondom, hogy holnaptól Kárpátalja óvónői is ragadjanak puskát, de a kezdeményezés, miszerint a legfiatalabbaknál kell megkezdeni a környezettudatosság és a természetszeretet – horribile dictu a vadászat – megszerettetését, nagyon is követendő példa. Gizike előtt tehát innen emeljük kalapunk, kívánva további sikereket munkájához, hogy újabb generációkat fertőzzön meg gyönyörű sportunkkal-szenvedélyünkkel.
Végül a terítékre szólító kürtszót követően 178 fácán és 8 szajkó kapta meg a végtisztességet, nekünk pedig búcsúznunk kellett. Fájó szívvel köszöntünk el oszlopos cimboráinktól, Khaled Fethuitól és csodás magyar nejétől (Khaled különben nemcsak 5 nyelven beszélő világpolgár-turisztikai szakember, de egykori osztrák válogatott tékvandós és a tunéziai Atlasz hegység vadkanjainak réme), a 78 esztendős Sánka Miska bátyánktól, „a legszékelyebb székely vadásztól” szép Erdélyországból, Németh Attila elnökünktől és számtalan régi meg új vadászcimboránktól. Azt viszont megígértük, hogy február 13-16 között, a 2020-as FeHoVa-n ismét találkozunk, hogy beszámoljunk egymásnak gondjainkról és örömeinkről. Hogy ismét összejöjjenek majd a nagyvilág magyar vadászai egy jó szóra, egy koccintásra és egy baráti kézszorításra.
Matúz István
