Tudom, hogy nem népszerű, és őrültnek nézik, aki megemlíti, hogy a szovjet érában sokkal olajozottabban működtek a dolgok. De vállalom. Mivel mindenki tartott a „felsőbb” szervektől, az emberek igyekeztek becsülettel végezni a munkájukat. Emlékszem, a levelezői rovat munkatársaként számos olvasó panaszát sikerült orvosolnunk azáltal, hogy a megfelelő helyre továbbítottuk azt kivizsgálásra. Amennyiben három hónapon belül nem oldódott meg az olvasó problémája, bizony komoly retorzióra számíthatott a vétkes szolgáltató, munkáltató stb. Szóval, nem sírom én vissza a régmúlt időket, de a tény tény marad, jelenleg úgy meglazult a munkamorál, hogy valószínűleg kisebbfajta csodának kellene történnie ahhoz, hogy az élet minden területén ismét visszaálljon a rend.
Jó ideje azt kell ugyanis konstatálnom, hogy ebben az országban gyakorlatilag semmi sem működik. Vegyük például a gázszolgáltatót. Több helyen is meghirdették, hogy mivel leépítették a gázleolvasókat, a fogyasztók a hónap végén maguk kötelesek eljuttatni a gázóra állását az illetékeshez, aminek legalább hatféle lehetséges módját is felsorolták. Hónapokkal ezelőtt regisztráltam a Zakarpatgaz oldalán, s szófogadó állampolgár módjára rendszeresen online továbbítom a többjegyű számot, s ugyanúgy járok el kisnyugdíjas édesanyám helyett is. De minek? Az elmúlt három hónapban olyan számlákat kapok, amelyeken nem veszik figyelembe a legutóbb befizetett összeget. Édesanyámnak pedig jóval több köbmétert számolnak fel, mint amennyit elhasznált. Amikor felhívom a szolgáltatót, flegmán azt mondják, dobjam ki a rosszul kitöltött számlát. Mi szükség akkor az egységes digitalizált nyilvántartási rendszerre, ha a bal kéz nem tudja, mit csinál a jobb? Ugyanezt várja el az áramszolgáltató is: többé nem jön az ellenőr, kötelesek vagyunk egyedül továbbítani az elhasznált kilowattok számát. Ne legyen igazam, de félek, újabb bosszúságok elé nézünk.
Vagy itt van az örök sláger, az útjavítás. Vicckategóriába illik, amit a megyeszékhely tömbházai között útjavítás gyanánt művel a városvezetés. A házunk előtti kétszáz méteres szakaszt sok évi kérvényezés után végre idén nyáron elkezdték felmarni. Aztán november végéig megfeledkeztek róla. Az elmúlt héten, miután napok óta esett az eső és a fákról lehullott levelek is vastagon belepték már az utat, éjszaka tíz órakor megjelentek az útépítők. S a vizes levélszőnyegre nemes egyszerűséggel ráterítették az aszfaltréteget. Nemcsak az a gond, hogy a technológiai előírások mellőzése miatt valószínűleg tiszavirág-életű lesz az új aszfaltburkolat, vagy hogy az éjszakai akció kimerítette a csendháborítás fogalmát. Hanem az is, hogy száz-száz méteren mindkét oldalon továbbra is ottfelejtették a tengelytörő kátyúkat, melyeken keresztül kell vergődnünk gyalogosnak, autósnak, ha ki akarunk jutni a főútra.
Szóval, nagyon kellene már az a csoda!
