Hetvenöt évvel ezelőtt egy magyar származású zsidó kislányt a családjával együtt a nácik haláltáborába vittek. Edith Eva Eger túlélte. A könyve, amiben leírja az átélteket, és azt, hogyan sikerült erőt merítenie az erőtlenség és reménytelenség közepette, nem csupán visszaemlékezés, hanem útmutató is.
Mindenkinek megvannak a saját gyötrelmei, amit nem érdemes a máséval összehasonlítani még akkor sem, ha egy auschwitzi túlélőről van szó. Egy-egy ilyen memoár elolvasása után hálásak lehetünk, hogy nekünk azt nem kellett átélni.
Nemegyszer megríkatott a könyv. Az előszóban olvashatjuk, hogy a szerző abban szeretne segíteni olvasóinak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. De választhatjuk azt, hogy szabadok leszünk, megszökünk a múltunk elől, akármi történjék is, és megragadjuk a lehetségest.
Az írás nemcsak a szenvedésről, a túlélésről, a testvériességről, a felépülésről, a szabadságkeresésről és a halál rémisztő közelségéről szól, hanem elsősorban a szeretetről. A mű legfontosabb üzenete: mindenkiben megvan a képesség arra, hogy gyűlöljön és szeressen. Hogy melyiket választjuk, az már a mi döntésünk.
Gyűlölni, szitkozódni, felháborodni, sértegetni, duzzogni könnyű. Szeretni akkor, amikor nem viszonozzák, vagy épp nem hagyják, hogy közeledjünk a másik felé, már sokkal nehezebb.
Hogyan tudunk mégis a szeretet mellett dönteni? Csak úgy, ha tudatosan választjuk ezt, és bennünk sok van belőle. Ehhez az szükséges, hogy befogadjuk a szívünkbe azt, aki maga a szeretet.
Kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztus elhozta nekünk ezt a csodát. Megszületett a Megváltónk, aki képes átformálni a gondolatainkat, a Szabadítónk, aki segít elengedni a terheket. Isten fia, aki megtanít szeretni engem s téged.
