A karácsony közeledtével a legtöbb barangolótárs elő szokta venni a filézőkést meg a pikkelyvakaró célszerszámot, és lehetőségéhez mérten vagy a helyi piacokon, vagy a tavakon-folyókon igyekszik beszerezni az ünnepi asztalra való halakat. Magam sem vitatom a hal, mint gasztronómiai élmény fontosságát, de ezzel párhuzamosan van viszont Magyarországon egy évek óta zajló kezdeményezés, mely arra hivatott, hogy a halászok-horgászok és természetesen a természetbarátok odaítéljék „Az év hala” megtisztelő díjat vizeink valamelyik pikkelyes lakójának. Az idei, 2019-es esztendőben, szoros versenyben talán legszebb keszegfélénk, a vörös szárnyú keszeg lett a győztes, 2020-ra pedig három halunk, a süllő, a csuka és a német bucó lépett sorompóba. A Magyar Haltani Társaság oldalán 2019. december 31-ig ezekre a fajokra lehet szavazni, és a megmérettetésre természetesen a kárpátaljai halbarátok szavazatait is várják a szervezők A Magyar Haltani Társaság oldalán lehet leadni voksainkat, de lássuk e fajok jellegzetességeit a kárpátaljai horgászok szemével.
A szavazás mostani állása szerint a legkevesebb vokssal a német bucó – „akit”Kárpátalja vizeinek partján orsóhalnak tisztelünk – áll a harmadik helyen. E mindössze 1-1,5 arasznyira megnövő halacska a Duna vízrendszerének bennszülött faja és bizony a Tisza fokozódó szennyezése, valamint a hegyvidéki erdőirtások okán bemosódó talaj miatt megváltozott áramlási viszonyoknak köszönhetően Kárpátalján visszaszoruló-pusztuló halfajunkról van szó. Életmódja ugyanis a sóderos, gyors áramlású szakaszokhoz köti, ezek az élőhelyek viszont a lecsökkent vízhozam és a bemosódó talaj okán eliszapolódó mederszakaszok miatt egyre ritkábbak vizeinkben. Érdemes lenne fokozottabb figyelmet szentelnünk e halacskának, hiszen mind a magyar, mind az ukrán természetvédelmi törvény fokozottan védett státuszt biztosít számára. Természeti értékünkről van szó, amely ugyanakkor a szabályok ellen véteni nem akaró horgászt is gyakran kellemetlen helyzetbe hozza. A német bucó ugyanis olyan óvatosan, a botvéget meg nem rezdítve veszi fel a gilisztát vagy a csonti-csokrot, hogy mire a kapást le tudjuk reagálni, a horog már legtöbbször túl jár a garaton.
Még a legkíméletesebb horogszabadítással is könnyen a halacska pusztulását okozzuk, és ez még akkor is előfordulhat, ha elvágjuk a zsinórt és reménykedünk benne, hogy a bucó meg tudja majd emészteni a „vasat”.
E halacska ráadásul rajhal, tehát ahol egyet fogtunk, ott valószínűleg lesz több is. A törvényt és az öreg folyót tisztelő horgász ilyenkor két dolgot tehet: vagy horgászhelyet vált, vagy az állati eredetű csalit cseréli le fenekező horgán valamilyen kenyérgyurmára, sajtra, esetleg növényi pelletre.
A második jelölt vizeink igazi tigrise, a csuka, mely talán a legigazibb, legvadabb horgászélményt tudja nyújtani. Egy tisztelt horgásztárs ugyanis úgy jellemezte a krokodilpofájú horgászatát, hogy míg egy méretes ponty vagy amur fárasztása olyan, mintha jól megkomponált menüettet járna a horgász, addig a csuka fárasztása felér a rock koncert tombolásával. Ebben bizony van némi igazság, hiszen egy darabosabb,
5-6 kilós csuka fárasztása ugyan nem tart addig és nem olyan tervezhető, mint egy hasonló pontyé-amuré, de azért az „térdkoccantó” élmény, mikor pofáját rázva méter magasra ugrik ki megakasztott halunk a vízből, hogy utána a fenék akadóinak irányába törve tépje az orsón lévő zsinórt.
Mindez pedig bizony sokban hasonlít egy zabolátlan rockos „zúzáshoz”. E halfajunk ráadásul nagyon jól tud mindenféle vízviszonyhoz adaptálódni. Gyorsabb folyószakaszok melletti visszaforgókban éppúgy megtalálható, mint a poshadó tavakban és táplálékbázisa is igen sokrétű, hiszen vízimadarak fiókáitól, kishalakon át akár vízbe került pockokig-patkányokig mindent képes felfalni. Mára a Tisza kárpátaljai vízrendszerének egyik legsikeresebb ragadozójává vált, és az egyik leggyakrabban horogra kerülő ragadozó halunkról van szó. Legsportszerűbb horgászata pedig a pergetés, melynek során nemrégiben sikerült egy új „csodacsalit” tesztelni, ami nem más, mint a spinnerbait. Ez a fura, a körforgó villantók előnyeit a körforgók zsinórcsavaró effektusa nélkül prezentáló műcsali ugyanis a woblerekkel és villantókkal ellentétben gyakorlatilag nem akad el a faágakban-kövezésekben és a legdurvább akadókat is meg tudjuk vele horgászni.
A verseny harmadik indulója pedig vizeink igazi tündére, a legendás „kékfarkú” ( a 3 kiló feletti süllő farok úszója szürkéskékben pompázik), a fogas süllő. Vidékünkön mára szinte álomhallá vált, mert részben környezeti igénye, részben a szigonyozás – itt szeretném megjegyezni, hogy a törvény betűje szerint a szigonypuskás halászatot Ukrajnában csak a Fekete- és Azovi tengereket övező limányokban lehetne törvényesen gyakorolni, de ezzel sem a halvédelem, sem a horgásztársadalom nem törődik – miatt szinte eltűnt folyóinkból.
E sorok írója ugyanakkor még barátjának tarthatta id. Simon Jóska bácsit, a Tisza tiszapéterfalvai szakaszának sok horgásza által csak „Vénsimon”-nak becézett legendás horgászt, aki a nyolcvanas években évi 150-200 darab 1-8 kilogramm közötti süllőt tudott fogni mindössze egyetlen, arra nem is igazán alkalmas teleszkóp-bottal, ám mára mindez a múlté.
A süllőnek van ugyanis egy nagyon szép, ám ugyanakkor a fajt roppant sebezhetővé tevő szokása. Ez a ragadozó hal ugyanis lerakott ikráit tavasszal szabályosan védi, és ekkor tapasztalható fokozott agresszivitása a fajlagos fogási tilalmat semmibe vevő horgászok és elvetemült szigonyosok könnyű zsákmányává teszi a süllőt. Horgászatának legszebb módja ugyanakkor a gumihallal történő, fenék feletti pergetés télvíz idején, és noha harcosságában nem ér fel a csukával, húsának finomsága az egyik legnépszerűbb horgászhallá teszi.
Matúz István
