Ukrajna polgárai zaklatott, feszültségektől terhes év végére értek. Az előjelekből ítélve az új esztendő sem ígérkezik békésebbnek, reményteljesebbnek.
Pedig másban bíztunk, jobbat vártunk. Például azt, hogy az új parlament, a még újabb államfő beváltja hangzatos ígéretcunamijának legalább egy bokasimogató hullámnyi részét.
Ehelyett a hatalom mámorában(?), a tehetetlenség csapdájába esve(?), vagy egyszerűen azért, mert nem is volt szándékukban a „nép szolgájává” válni, lényegében ott folytatták a politikai ámokfutást, ahol, és ahogy az elődök abbahagyták.
A jogainkat megsemmisítő törvények – az elnöki nem hivatalos megnyilatkozások, kiszólások, félmondatok ellenére – hatályban maradtak, sőt újabb fércművekkel (lásd: decentralizáció) gyarapodtak.
Mégis mi az, ami, minden kedvezőtlen előjel ellenére biztató lehet?
Talán az, hogy az anyaország támogatására minden körülmények közt számíthatunk…
Igen.
Van egy eretnek gondolatom. Mi lenne, ha mi magunk veselkednénk neki, és a segítséget azzal, úgy erősítenénk meg, váltanánk a mindennapok részévé, gyakorlatává, hogy közben átgondoltan, tudatosan vennénk saját kezünkbe sorsunkat.
Nem vagyok naiv. Fel tudom mérni Kárpátalján, Ukrajnában elfoglalt pozíciónkat. Viszont abban is biztos vagyok, hogy több lehetőségünk, erőnk, tehetségünk van, mint amennyit „közös dolgaink” rendezése érdekében mozgósítunk.
Nem eleve vesztes csatákat kell megvívnunk. A szélmalomharc is vereségre ítél. Viszont, amit tudunk, azt meg kell cselekednünk… ahogy lehet. Mert minden körülmények közt van esély. Ha nem másra, akkor a vereség elkerülésére.
De ha feladjuk, ha meg sem próbáljuk, akkor nem vagyunk méltóak arra, hogy Rákóczi népének nevezzük magunkat, s felemeljük fejünket a Nagyságos Fejedelem nemrég, a Vérke partján felállított szobránál.
Pedig mennyire akartuk, vágytuk ez a jelképet!
Hát a hűséges szívek erősödjenek a hit reményével.
S kezdődjék így a jelmondatunk: Cum Deo…
A hazáért a szabadságért…
Magunkért.
