A kárpátaljai Csepe közúton alig 50 kilométerre fekszik a magyarországi Tarpától. A kis szatmári település a világhírű szatmári szilvapálinka és Esze Tamás kuruc vezér, a Rákóczi-szabadságharc egyik leghíresebb brigadérosa mellett ma már labdarúgó akadémiájáról is ismert. A 183 fociosztályos gyerekből 180 kárpátaljai. Így adta magát, hogy egy itteni legenda adja a nevét az intézménynek, így esett a választás az 1944-ben Magyarországon született, veterán csepei szakembere, a Nyíregyháza, majd a Stadler FC, később a Karcagi SE egykori sikeres edzőjére, aki 1986-ban a mexikói világbajnokságon Valerij Lobanovszkij tanítványaként egyik segítőjeként és a szovjet válogatott irapuatói stábjában is dolgozott. A közelmúltban pedig a sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK-t segítette tanácsaival. Aki esetleg ebből nem találta ki, Sándor Istvánról van szó, akivel többszöri egyeztetés után a digitális technika segítségével sikerült interjút készíteni, ugyanis a 2018-as Londoni Conifa labdarúgó-világbajnokság óta, ahol a kárpátaljai csapattal történelmet írtak, emiatt azóta nem látogathatott haza.
– Ma a kárpátaljai gyerekek számára óriási kitörési lehetőséget nyújt a Tarpai Sportakadémia, de amikor ön kezdte kergetni a rongylabdát, jobb esetben bőrgolyót, álmodni sem mertek hasonlókról…
– Hát igen, megváltozott a világ. Egyszerű falusi gyerekként cseperedtem fel. Már 5-6 éves koromban libapásztorkodtam, édesapám juhász volt, gyakran tartottam vele a legelőkre. Emlékszem a háztáji teendők elvégzése után a mezőn fociztunk a velem egykorú srácokkal. Ma már ez sokkal szervezettebben működik. Nem volt pálya, a legelő közepén leszúrtunk két karót, azok voltak a kapufák, így focizgattunk. 14-15 évesen olvastam a Kárpáti Igaz Szóban az ungvári mestercsapatról, akkor kezdtem álmodozni a futballkarrierről. Azt gondoltam, milyen jó ezeknek a focistáknak, ugyanis azt csinálhatják, amit szeretnek.
– Modern szóhasználattal fogalmazva mégis felfedezték…
– Igen. Csepéből behívtak egy válogatóra Nagyszőlősre, ahová lejött Györfi Zoli bácsi, aki a megyei korosztályos válogatottba keresett tehetségeket. Valamiért felfigyelt rám és beválogatott. Több csapat is vitt volna, de 16 sem voltam, amikor meghalt édesapám, nem hagyhattam ott édesanyámat és a két nővéremet egyedül a gazdasággal, így a foci háttérbe szorult.
– Mikor került újra kapcsolatba a futballal?
– Zsitomirban voltam sorkatona. Május elsejére szerveztek egy meccset az öreg katonák és az újoncok között, utóbbi csapatba játszottam. 7–1-re nyertünk. Négy gólt rúgtam, az egyik tiszt a meccs után odajött hozzám és megkérdezte hol játszottam eddig. Beajánlott az akkor másodosztályban szereplő Poliszjába. Én kaptam az alkalmon, hisz ezzel mentesültem a szolgálat alól. 67-ben megnyertük az ukrán bajnokságot és felkerültünk az első liga B osztályába.
– Mégsem lett nagy futballista, inkább az edzői pályát választotta, pedig akkor még csak alig múlt harminc. Akkoriban nem volt ritka, hogy egy játékos negyvenévesen is toppon volt.
– Nem terveztem, így alakult. Szumiban futballoztam, amikor az egyik csapatvezető azt mondta nekem, István, belőled nagyon jó edző lesz. Úgy gondoltam, tovább tanulok, ugyanis jó matekos voltam. Milyen is a sors, elküldték az edzőt, engem akartak leültetni a kispadra, de végül csak a játékosedzői feladatot vállaltam. Akkor párhuzamosan még fociztam is, de két hét múlva rájöttem, nem megy egyszerre a kettő. Vagy ez, vagy az.
– Ma edzői tanfolyamot kell elvégezniük, licencet kell szerezniük az edzőknek, akkoriban hogy lett valakiből mester?
– Akarás kérdése volt, a szakma csínját-bínnját pedig a nagy öregektől lehetett ellesni. Akkor a szovjet bajnokságban, foglalkozttták a világ legjobb edzőit, nagyon jó iskola volt. Tanfolyamokra mi is jártunk. Viktor Zselin, Viktor Szerebrjanikov, Mikola Szoszjura, Mikola Kuznyecov mellett tanultam meg az alapokat. Utóbbi mondta nekem, hogy edzőséget nem lehet megtanulni, arra születni kell. Továbbképzésekre Kijevbe és Moszkvába jártunk, ezek vizsgával zárultak.
– Játékosként ugyan már nem, de edzőként kétszer is visszatért Kárpátaljára. 76-tól 79-ig irányította az Ungvári Hoverlát. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Haza akartam jönni. Most Budapesten lakom, de a hazámnak változatlanul Kárpátalját tekintem. A szövetség ajánlott be engem Ungvárra, ahova edzőt kerestek. Nem volt zökkenőmentes a hazatérésem, hisz a lákosomat el kellett cserélnem egy ungvárira. Végül egy befolyásos titkosszolgálati tiszttel sikerült nyélbe ütni a cserét, persze köszönhető az ő kapcsolatainak köszönhetően. Kaluja Laci bácsi volt a csapat igazgatója, vele kezdtük építgetni a csapatot az első alkalommal. Akkor még fiatal edző voltam, az elvárásaimhoz képest az első éven gyengébben szerepeltünk. A második év viszont jól sikerült, olyannyira, hogy hat játékost is élvonalbeli csapatba vittek el. Ez komoly érvágás volt a számunkra, a sikertelenséget pedig az én nyakamba varrták.
– Négy évvel később mégis visszahívták. 83-tól 87-ig az utódcsapat, az Ungvári Zakarpattya vezetőedzője volt.
– Engem is meglepett. Kiderült, hogy felülről figyelték az első időszakban a munkámat, az idő pedig engem igazolt.
– 1986-ban bekerült a mexikói vb-re utazó szovjet válogatott szakmai stábjába. Minek volt köszönhető ez a bizalom
– Moszkvából táviratoztak Ungvárra, ahol vezetőedző voltam, hogy csomagoljak, mert én is utazom a válogatottal Mexikóba. Moszkvában a reptéren derült ki, hogy én vagyok az egyetlen pártonkívüli a stábban. Valerij Lobanovszkijjal a Dinamo ungvári edzőtáborozásai során sokat beszélgettünk a futballról, jó viszonyba kerültünk. Volt egy nagy összejövetel Ungváron, amire én is meghívást kaptam a kárpátaljai mestercsapat vezetőedzőjeként. Egymás után hangzottak el a tósztok, amikor Lobanovszkijra került a sor, felállt és azt mondta: „Sándor Istvánra emelem a poharam, akinek komoly szerepe van abban, hogy ilyen futball van a periférián”.
– Miben rejlett Lobanovszkij zsenialitása?
– A Dinamo Kijevet és a szovjet válogatottat a világ legjobbjai közé emelő mester kemény volt, rengeteg munkát követelt, és jól tudta fanatizálni a játékosait. Előfordult, hogy éjszakákon keresztül, hajnali háromig meccseket nézett. Továbbá felismerte annak a fontosságát, hogy okos, hozzáértő emberekkel vegye körül magát. Így emelte be a csapatába például az 1972-es olimpiai bajnok vágtázó Valerij Borzov edzőjét, Valentyin Petrovszkijt, aki a futballba ültette át gyorsasági állóképesség-növelési módszereit. A szovjet–magyar meccs alatt rossz érzések kavarogtak bennem. A küldöttségben mindenki tudta, hogy magyar vagyok, igényelték és használták is a magyar válogatottal kapcsolatos információimat, de amúgy semmi gond nem abból abból, hogy a magyaroknak szurkolok – idézi fel az irapuatói 0–6 emlékét. – Szerencsétlen meccs volt, mindjárt a második percben a mi szempontunkból peches Jakovenko-góllal, ami majdnem mindent eldöntött. A kinyílt területeken ugyanis érvényesült a szovjetek gyorsaságbeli fölénye. A magyar csapat formája a vb-re leszálló ágba került, míg a szovjetek épp ellenkező irányú utat jártak be.
– Harmincegy éve csöppent bele a magyarországi futballba, amikor Nyíregyházára hívták edzőnek. Hogyan indult a karrierje?
– Az NB II tizenhat csapatos Keleti csoportjában a tizennegyedik helyen állt a klub. Amikor Debrecenbe utaztunk a DMTE elleni meccsre, látom ám, hogy egy láda sört meg néhány palack vörös- és fehérbort visznek fel a buszra. Hát ez mi? Azt mondják, náluk ezt így szokás. Nem szóltam egy szót sem, de az őszi záróbanketten bejelentettem, hogy január 3-án kezdjük a felkészülést, és ez így nem mehet tovább! Hát így indult a magyarországi karrierem. Sikerült is két év alatt feljutnunk az NB I-be.
– 2013-ban a Győri ETO második számú csapatánál fejezte be az edzői pályafutását. Mi vezette erre a döntésre?
– Fiatal edzők beszélgetése ütötte meg a fülemet. Arról folyt az eszmecsere, hogy Garami Józsefnek, az MTK edzőjének már rég nyugdíjba kellett volna vonulni, át kellett volna adnia a stafétát a fiataloknak. Ekkor döntöttem el, hogy rólam ilyet nem fognak beszélni. Nem szóltam semmit, hazamentem és mondtam a feleségemnek befejeztem az edzősködést. Később sportigazgatóként visszatértem Nyíregyházára ismét feljuttattam a csapatot az elitligába. Büszke vagyok arra, hogy egyetlen magyar edzőnek sem sikerült ugyanazzal a csapattal kétszer feljutnia az NB I-be.
– Ezt követően a játékosmegfigyelésre tette a hangsúlyt. Hogy jött a megkeresés?
– Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke hívott fel Budapestre, amikor még Nyíregyházán dolgoztam. Arra kért, hogy legyek játékosmegfigyelő. Ukrajnát, Szlovákiát, Szlovéniát, Szerbiát és Horvátországot bízták volna rám, de én nem vállaltam. Végül Felcsútra, a Puskás Akadémiára kerültem nemzetközi játékosmegfigyelőként.
– Három éve Háromszékbe tette át székhelyét. Rögtön igent mondott?
– Felkértek, hogy kamatoztassam tapasztalataimat a sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK-nál. Őszinte leszek, elsőre nemet mondtam. Aztán beszéltem erről az egyik unokatestvéremmel, aki felnyitotta a szememet. Azt mondta, ha egy határon túli magyar csapatnak szüksége van rám, azt nekem, határon túli magyarként szó nélkül el kell vállalnom. Meggyőzött. Azzal a céllal érkeztem, hogy feljuttassam a csapatot a román első osztályba. Sehol nem egyszerű, de itt volt a legnehezebb. Végül tavaly sikerült elérnünk a kitűzött célt, a székely csapat történelmet írt, története során először feljutott a román első osztályba.
– Hogyan kezdődött a tarpai történet?
– Szécsi Szabolcs 2014 karácsonyán eljött hozzánk Csepére, és rábeszélt, készítsem fel a kárpátaljai válogatottat a Kárpát-medencei bajnokságra. Innen az ismeretség. Tarpára tavaly tavasszal kerültem, de ha tudom, hogy rólam nevezik el az akadémiát, biztosan nem vállalom el. A hátam mögött csináltak belőlem névadót, de örül a szívem, amikor látom ezt a sok gyereket, akik jó kezekben vannak.
– 2018-ban felkérték a kárpátaljai válogatott szövetségi kapitányának, ami világra szóló sikert és botrányt is hozott az életébe. Megbánta, hogy elvállalta?
– Én semmit nem bánok az eddigi életemből. A döntéseimért, a szavaimért mindig kiálltam és vállalom a felelősséget. Azóta a családommal együtt be sem tehetjük a lábunkat Ukrajnába, mert hazaárulónak kiáltottak ki. Másfél éve nem láttam Csepét, a szülőfalumat, nem tudtam felkeresni a szüleim és a testvérem sírját.
– Még mindig dolgozik?
– Igen, a Puskásnál továbbra is játékosmegfigyelő vagyok. Meccsekre járok, keresem a tehetségeket, vagyis azt csinálom, amihez mások szerint nagyon értek.
Szabó Sándor
