Dracskó Béla: „… ahhoz, hogy valami változzon, meg kell mondani az igazat”

Az a típus, aki kívülről gondtalan, jókedvű fickó látszatát kelti, valójában sokat morfondírozik a körülötte zajló eseményeken. Nem lehet úgy beszélgetni vele, hogy az ember ne derüljön jobb kedvre. A matematika a szakterülete, de egyaránt jól áll a kezében a gitár és a fűrész is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Dracskó Béla, a Nagyberegi Református Líceum egykori nevelőtanára.

– Milyen jövőt képzelt el magának gyerekkorában?

– Konkrét elképzeléseim nem igazán voltak még akkor. Mindig is több dologgal foglalkoztam, szerettem tenni-venni. Az utcánkban lakott egy zenész, megtetszett, amit csinál, és én is muzsikálni akartam. Az első gitáromat szó szerint kisírtam a szüleimtől. Anyu azt mondta, úgyis csak ott fog állni a sarokban, de apu megvette. 13 éves voltam. Egy akusztikus hangszert kaptam, amin nagy lelkesedéssel gyakorolgattam. Édesapám egyik haverja tanítgatott. Az utcabeli barátaim is kedvet kaptak hozzá, és alakítottunk egy garázszenekart. A környékről sok néző gyűlt össze. Akkoriban a rockzene, amit játszottunk, még ritka volt. Miután nekikezdtünk, a mi hatásunkra többen is alakítottak bandákat és rendszeresen összejártak. Még beregszászi zenésztalálkozót is szerveztek. Nagy számnak számított, hogy pont rockzenével léptünk fel.

– Mégsem a zenei pályán indult el.

– A beregszászi iskolás éveim után az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karának matematika szakára felvételiztem. A középsuliban ez a tantárgy ment a legjobban, ezért nem is volt kérdés, milyen úton induljak tovább. Egyetemista koromban is zenéltem még, amikor hazalátogattam. Nem voltunk híresek, de azért itt-ott megfordultunk, például a Kárpátaljai Könnyűzenei és Képzőművészeti Táncfesztiválon (KKKTF) is felléptünk, saját dalokkal. Óriási volt. Mivel jól ment a zenélés, több együttesbe is hívtak játszani, előfordult, hogy turnéra is mentem velük.

– A rockzene hogyan fért össze a hívő élettel?

– Harmadikos egyetemista lehettem, amikor megtértem. Rendszeresen látogattam az ungvári egyetemista református gyülekezet alkalmait, aminek köszönhetően befogadtam Istent a szívembe. Nagy dilemma volt az elején, féltem feladni bizonyos dolgokat. A Judas Priest Tribute Band-del is játszottam, de kiléptem, mert éreztem, hogy nem fér össze az, hogy egyik nap dicsőítek, másik nap meg sátánvillázó emberek között zenélek. Utána teljesen más értelmet kapott számomra a zene. Budapesten is zenélek a gyülekezetben, de ott nem gitárral, hanem egy ritmushangszeren, a kahonnal (cajon). Még készítettem is néhányat otthon.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy nevelő lesz?

– Először informatikatanár voltam, a roma iskolában dolgoztam egy ideig. Miután megkezdődött az országban a háború és a gazdasági válság, egyre több volt az üresedés, s én átkerültem a Nagyberegi Református Líceumba. Nevelőtanárnak vettek fel. Az egy teljesen más életforma volt. Ott kellett aludni, két nap 0-24-ben ott, majd két napot itthon. 24 éves koromban kerültem oda, ott voltam egészen tavaly szeptemberig, amikor is váltanom kellett. A feleségem már négy éve a magyar fővárosban dolgozik, egy ideig csak feljártam hozzá, de ősszel felköltöztem én is. Ez egy átmeneti megoldás.

– Hogyan lett a barátságukból szerelem?

– Az egyetemista-főiskolás hétvégén találkoztunk. Egy keresztyén együttessel lépett fel, zongorázott. Beszélgettünk, majd ismerősök lettünk a közösségi oldalon is, ahol tovább folytattuk az ismerkedést. Előfordult, hogy majdnem az egész éjszakát végigchateltük. Friss volt számomra a hívő élet, sokat kérdezgettem tőle, tanácsot és útmutatást vártam, mert ő hittantanár is. Folyamatosan dumálgattunk, akkor is, amikor barátnőm volt, sokan féltékenykedtek is. Több év alatt sem szakadt meg köztünk a kapcsolat, és a végén a barátságunkból szerelem lett. Az a típus vagyok, akit ha nem biztatnak, nem fog lépni. És a jeleket is nehezen veszem, sosem szerettem nyomulni. A barátságunkat sem akartam elrontani. Holott én már korábban is gondoltam arra, hogy jó lenne közelebb kerülni hozzá, de nem úgy tűnt, mintha tetszenék neki. Mint kiderült, az elejétől kezdve szimpatizált velem. Pár hónapja házasodtunk össze, az egyházi esküvő nyáron lesz otthon. Idővel reméljük hazaköltözünk, ő is vágyik is haza.

– Milyen hívő életet élni Budapesten?

– Teljesen más. Otthon keresztyén iskolában dolgoztam, káromkodást sem hallottam. Pesten viszont az a stílus… Most a társadalom olyan rétegével dolgozom együtt, ahol a trágár szavak teszik ki a szókincs ötven százalékát. A hitem nem inog meg ettől, de ezt nehéz hallgatni, ilyen közömbös közegben más lelkület jár át.

– Mennyire alkalmazkodó?

– Az vagyok, viszont itt az első perctől ki kellett állnom magamért, mert máskülönben maguk alá gyűrtek volna. Lekezelő stílusban beszéltek velem, ami meglepő volt az után, hogy Beregen a tanár úrral tisztelettudóan bántak. Ez rosszulesett, de változott, mert az emberek látták, hogy nem keresem a konfliktust, viszont nem is lehet átnézni rajtam.

– Az első perctől humoros fickónak tűnt. Szeret a társaság középpontjában lenni?

– Élvezem, ha viccelődhetek. Az egyetemen mókamester voltam, a líceumban már kicsit visszafogtam magam, de a humoromat nem vesztettem el. Ha érzem, hogy valaki nálam nagyobb viccmesélő, akkor hagyom kibontakozni, viszont ha nyomott a hangulat, akkor megpróbálom feldobni.

Nem is szokott szomorkodni?

– Dehogynem, viszont azt kifelé nem mutatom, még nem sokan láttak búskomornak. Kevesen tudják, hogy a vicces oldalamon kívül elég erőteljesen dominál az aggodalmaskodó is. Általában mindent továbbgondolok, és belül rágódom rajta.

– Vakmerő?

– Nem mondanám. Amiben biztos vagyok, hogy sikerülne, abba belevágok, de az ismeretlentől félek. Budapesttől is ódzkodtam eleinte. Nem szeretem a változatosságot. Akkor érzem jól magam, ha minden a megszokott rendben zajlik.

– Hogy áll az időbeosztással?

– Most szerintem teljesen jól, mivel mások határozzák meg helyettem, beosztott vagyok. Ajtóbeépítőként dolgozom egy nagyobb cégnél. Korábban oda kellett rá figyelnem, mert mindig akadtak pluszteendőim.

– Pontos?

– Egy ötös skálán hármast érnék el. Szeretek késni. Ha hét órát mondanak, akkor hét után két perccel leszek ott, vagy hétkor, de olyan nem szokott előfordulni, hogy tíz vagy tizenöt perccel korábban odaérjek.

– Nem szól szám, nem fáj fejem – egyetért?

– Igen, de rám nem jellemző. Szerintem kevesen bírják ki. Gyakran esik meg velem, hogy odamondok valamit, és utána jövök rá, hogy inkább nem kellett volna. Őszinte ember vagyok, amivel nem könnyű együtt élni. Amondó vagyok, ahhoz, hogy valami változzon, meg kell mondani az igazat. Lehet sírás meg harag lesz egy ideig, de aztán legalább elérünk valamit.

– Milyen emberek dühítik fel?

– A feszültséggenerálók, akik mellett állandóan stresszben van a másik.

– Mi az álma?

– A tervem az, hogy egy saját vállalkozást indítsak itthon. A családi ház udvara tele van szerszámmal. Már korábban is barkácsolgattam a munkám mellett, mindig kerestem valamit, ami plusz pénzt hoz. Autókat fényeztem, festettem. Fából gyártottam hintákat, filagóriákat. A legnagyobb munkám egy komplett játszótér volt Nagyborzsován. Szeretném, hogy legyen egy olyan szakmám, amivel eltarthatom a családomat, és a hobbim is az lenne. Az az álmom, hogy berendezzünk egy zeneszobát a házunkban hangszerekkel, hangulatfényekkel, amit arra használnánk, hogy zenét készítsünk, és ott a barátokkal is összeülhetnénk, és csak élveznénk a muzsikát.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó