Egy ,,megfilmesített” sikertörténet

Bunda Szabolcs és felesége, Rita már évek óta egyedülállót alkotnak Kárpátalján: filmet csinálnak. Eddig négy filmük került bemutatásra, most az ötödiken dolgoznak. A minap beszélgettünk a házaspárral a kezdetekről, a jelenről és a jövőbeni terveikről.

– Soha nem gondoltam, hogy egyszer filmet fogok rendezni, amúgy sem vagyok nagy filmnéző, viszont a szervezés már gyerekkorom óta közel állt hozzám – kezdte a beszélgetést Rita. – Ha kaptam egy anyagot, amiből kerek egészet kellett csinálni, az nekem szimpatikus volt. Emellett utazásokat is szívesen szerveztem, persze ezektől sokkal távolabb állt a filmrendezés.

– Mégis az lett belőle… Mikor született meg az első film, és milyen ötlet alapján?

– Az első munkánk, A hűség ára című, a Gulágra elhurcolt emberekről szól. 2016 elején pályázatot hirdettek e témában. Így kezdhettünk hozzá. Szabolcs már korábban is barátkozott a kamerával, ő mondta, hogy vállalná az operatőri feladatokat, de rendezzem meg én, hiszen az jól megy nekem. Elkezdtem olvasgatni, kutatni, olyan embereket kerestem fel, akik tudnak erről mesélni. Szabolcsnak maradt a technikai rész, esténként pedig vágtunk. Így született meg az első filmünk, amely egy teljes évig készült. Annak ellenére, hogy nagyon élveztük a forgatást, nem gondoltam, hogy ennek folytatása is lesz, inkább hobbiként tekintettük rá. De amikor a bemutató után számos pozitív visszajelzést, egyfajta bátorítást kaptunk, a következő felkérésre igent mondtunk.

– A második mű tehát felkérés alapján készült el. Melyik volt ez?

– A nagyhírű beregszászi Linner doktorról kellett filmet készítenünk, s ekkor kezdtem elhinni, hogy talán érdemes lenne ezzel foglalkozni. Ám ez a film már sokkal nehezebb és összetettebb volt, mint az előző, hiszen ebben a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművészeivel kellett együtt dolgoznunk. A szereposztás is rám várt, de a legfontosabb szereplőszemély, a főszereplő nem volt meg, mert olyan idős nincs a színtársulatban. Emlékszem arra a napra, amikor elindultunk megkeresni Linner doktor „hasonmását”. Szabolcs végig morgott, mert nem bízott abban, hogy egy amatőr el tudja játszani a főszerepet. De megérte a sok vesződés. Kacsur András, a színház igazgatója a nagyszőlősi Pista bácsit ajánlotta, aki megszólalásig hasonlít a doktorra. Felkerestük hát Fábián Istvánt, aki elsőre azt hitte, hogy kandikamera „áldozata”. Őszintén megmondom, amikor jött az udvaron, hogy kaput nyisson nekünk, majd elájultunk a hasonlóság láttán. Viszont ott volt a félelem, hogy a vízvezeték-szerelő hogy változik színésszé, de Pityu bácsi nagyon komolyan vette a felkérést. Vittük magunkkal a kinyomtatott szöveget. Az első perctől azonosult a rá szabott szereppel.

– Te, Szabolcs, mint operatőr, milyen szemszögből látod a filmezést?

– Mára elérhetővé váltak azok a technikai lehetőségek, amelyek korábban magas áruk miatt csak a hivatásos filmeseknek voltak a tulajdonában. Ide sorolhatóak a kamerák, a fény- és hangtechnika, ami azt jelenti, hogy aki csak amatőrként érdeklődik, az is megvásárolhatja a belépő szintű változatokat. Ezért egyre többen és szélesebb körben tudják űzni a filmipart. Vagyis elszaporodtak a hobbifilmesek. Elmosódtak a határok profi és amatőr alkotások között. Előfordul, hogy olyan mozi is bekerül például az Oscar-jelöltek közé, amelyet nagy gyakorlattal nem rendelkező alkotók készítettek kis költségvetésből. Egyszer egy filmfesztiválon Lovass Tibor tévés szakember nyilatkozta, hogy mára már szinte nincs különbség a profi és az amatőr filmes között, mert a modern technológiával ugyanazt tudja produkálni mindkettő. Most már egy filmfesztiválra is egyaránt beadhatja profi és amatőr az általa készített filmet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a tavaly szeptemberi filmfesztiválon a Valami Amerika mellett a mi alkotásunk is bekerült a legjobb nyolc nagy játékfilm közé. Ez ösztönzően hat rám, arra lelkesít, hogy a szakmai fejlődésembe energiát fektessek.

– Évekkel ezelőtt te is hobbiként kezdted…

– Nincs operatőri végzettségem, nem vagyok tagja ilyen jellegű társaságnak sem, mégis úgy hiszem, hogy sokat tanultam már, és jócskán szereztem gyakorlatot ezen a téren. Persze még tanulni, fejlődni akarok. Az is sokat jelent, hogy egy éve a TV21-nél is dolgozom, bár a tévés operatőrösködésnek némileg más a jellege, de kétségtelen, hogy segít a fejlődésben.

– A harmadik filmetek, az Este hívlak című nem is olyan régen került bemutatásra. Ebben szintén a beregszászi színészek és néhányuk gyermeke játszik. A téma nem meglepő, a film a mindennapok problémáját dolgozza fel…

– Egy fél évig írtam a forgatókönyvet, aztán előkészítettük a forgatást, ez további hónapokat vett igénybe, összességében ez is egy év alatt készült el teljesen. Egy film esetében ez nem hosszú idő. El lehet azt nyújtani, csiszolgatni akár öt évig is, mert mind a mai napig akárhányszor megnézem, látok rajta javítanivalót.

– Színész barátaim szokták mondani, hogy nekik a színpad a kedvesebb, nem a filmvászon. Rita, ti tapasztaltátok ezt?

– Egy idő után valóban unalmas, sőt, bosszantó lehet, ha csapó egy, csapó kettő, csapó tizenöt. És ha minél többször kell ugyanazt eljátszani, annál mesterkéltebb, végül a színész nem tudja átélni azt a pillanatot, ami benne van a történetben. Egy kívülálló a filmforgatáson szerintem csak a káoszt látja. Sokszor valóban az is, és én is úgy gondolom, hogy a színésznek nem nagy élvezet a filmforgatás. De az eredmény végül mindig jó, az már mindenkinek tetszik.

– Ezt kiegészíteném azzal, hogy én más területen ugyan, de színészekkel dolgozom, különböző magazinműsorokban. És ők is elmondják, azért szeretik jobban a színházat, mert a darabnak van eleje, közepe és vége, amibe bele tudnak helyezkedni, és könnyen eljátsszák. A film viszont darabos: van, hogy csak egy percet, vagy csak egy fél percet kell eljátszani, s ez idő alatt nem tud épp arra a pillanatra ráhangolódni. Forgatáskor gyakran előfordul, hogy időt kérnek, bemennek a szobába, és rákészülnek a jelenetre, például abba kell beleélnie magát egy színésznőnek, hogy elveszett a kislánya. Ezt nem lehet úgy kivitelezni, hogy csapó egy, indul – tette hozzá Szabolcs.

– Házaspárként nyilván összeszokottak vagytok, működik-e a rendező-operatőr összehangolódás?

– Éppen valamelyik nap mondta Szabolcs, amikor a legújabb dokumentumfilmet vágtuk, hogy a végeredmény olyan jó… Ugyanis ő beleteszi a technikai meglátásait, én meg a rendezőit, és valóban a lényeg az, hogy a végeredmény jó legyen. Mondhatom tehát, hogy összecsiszolódtunk, mert valami közöset alkottunk. Persze a folyamatban nem mindig nagy az összhang, vannak viták, néha nem tudjuk, ki mennyire szólhat bele a másik munkájába. Például nekem van egy elképzelésem, ő viszont tudja, hogy az eszközeivel azt hogy fogja megjeleníteni. A lényeg az, hogy az operatőr kisegíti a rendezőt, a rendező pedig az operatőrt.

– Külön tudjátok választani a munkát az otthoni élettől?

– Volt már rá példa, hogy a lányaink ránk szóltak, hogy most már ne beszéljetek többet a filmről. A válasz tehát nem. Pláne ha közeledik a forgatás, csak arra összpontosítunk. Anyaként sokszor nehéz ez, mert a lányok még kicsik, Veronika 13, Teodóra 11, Petra 6 éves, és aktív résztvevői a hétköznapjainknak. Igyekszünk minden pillanatot úgy felhasználni, hogy a sok teendő mellett elég idő jusson rájuk is.

– Visszatérve a filmezéshez… Nemrég került bemutatásra a negyedik filmetek, az Ismeretlen Kárpátalja.

– Ez egy ismeretterjesztő film, amely Kárpátalját a szokásostól picit másképpen mutatja be. Nem kirakatfilm, ami turisztikai szempontból látványos. Igaz, a néző elé tárja Kárpátalja szépségeit, de egyúttal a fájdalmait és a nehézségeit is. Például felvettük, ahogy ég az avar, az ilosvai járási árvizet, a kisszelmenci kettévágott falut. Az volt a lényeg, hogy ne a nagyobb nevezetességeket mutassuk be, hanem azokat a helyeket, amelyek nem annyira ismertek. Szerintünk ezért különleges a film. Bátyút, Kuklyát, Aknaszlatinát, a beregújfalui cigánytábort, a zarándokhellyé vált Dzsublikot, a csodák helyét. Szerintem azoknak a legérdekesebb ez a film, akik ezeken a településeken laknak. De tanulságos lehet akár egy turistának is, aki eddig csak a Vereckei-hágón és a munkácsi várban járt.

– Közben pedig már az ötödik filmeteken dolgoztok…

– A Nemzetpolitikai Államtitkárság a tavalyi éveként a külhoni gyermekek évévé hirdette meg. Úgy gondoltam, erről is lehetne filmet csinálni, mivel nekünk is három gyermekünk van. Ez a téma engem mindig is foglalkoztatott. A film a mai gyermekek túlterheléséről szól, az iskola mellett ott a rengeteg különóra, amitől a gyerek a végén teljesen kivan. A rövid játékfilmben egy kislány a főszereplő. Láthatjuk majd, ő hogyan él ebben a helyzetben. Májusig szeretnénk elkészíteni a filmet, reméljük, sikerül.

– Nagyon jó, hasznos és érdekes beszélgetés volt ez, már csak egy gondolat foglalkoztat. Szerintetek mi lehet az oka, hogy Kárpátalján csak ti foglalkoztok filmkészítéssel?

– Két évvel ezelőtt létrehoztuk a Kárpátaljai Magyar Filmgyártásért Alapítványt azzal a céllal, hogy népszerűsítsük a filmezést. Nem tudjuk, mi lehet az oka, de nem érdekli a fiatalokat, nem sikerül őket megmozgatni. A gyerekek körében meghirdettünk egy kisfilm-pályázatot, jó és szép nyereményeket ígértünk, s ennek ellenére is kevés alkotás érkezett. Én legalább tíz próbálkozást vártam, hiszen a gyerekek akár mobiltelefonnal is készíthetnének jó kis videofelvételeket. Egy alkotót elvittünk az etyeki filmparkba, egy másik résztvevő pedig mobiltelefonos video stabilizátort kapott. Az érem másik oldala pedig, hogy statisztákból túljelentkezés van, tehát szerepelni akarnak az emberek, de filmet csinálni már nem…

Hegedűs Csilla

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó