Pál Kitti szerényen lépeget a festői pálya elején. Nem kapott professzionális képzést, autodidakta módon tanul, az érzéseire hallgatva pingál. A terápiaszerű hobbi csak nemrég alakult ki nála.
– Ez nem gyerekkori vonzalom nálad. Hogyan vágtál bele?
– Két éve talált meg a festészet. Mondanám, hogy véletlenül, de nem hiszek a véletlenekben, szerintem minden okkal történik – magyarázza a huszonhat éves sárosoroszi lány. – Egy videó került elém, amiben elmondták, hogyan is kell nekikezdeni a munkának. Az első alkotásom az alapján készült. Találtam otthon néhány tubus festéket és ecsetet, s belevágtam. Magammal szemben kritikus vagyok, nem voltam elájulva az eredménytől, de a családom biztatott, hogy próbálkozzam, és azt vettem észre, hogy tényleg egyre jobb vagyok. Eleinte csak papírra festettem, mert így, ha nem sikerült, egyszerűen csak összegyűrtem és kidobtam. A vászon nem ilyen, attól féltem. De miután a testvéremtől kettőt is kaptam ajándékba, eldöntöttem, megpróbálom.
Az volt az első munkám, amin több napig dolgoztam.
Korábban leültem, és egy-két óra alatt felvittem valamit a papírra. A vásznon a felénél megálltam, és rápihentem. Az olajfestékhez még nem mertem nyúlni, akrillal dolgozom.
– Honnan volt otthon festék, van a családban valaki, aki ezzel foglalkozik?
– Megtaláltam apukám naplóját, amibe a katonaság alatt rajzolgatott, színes tollakkal. Ő tényleg ügyes volt, valószínűleg tőle örököltem a hajlamot, de más nincs a családban, aki ilyesmi felé húzott volna. A festékek az egyetemről maradtak meg, mert építészmérnöknek tanultam. Kaptunk olyan feladatokat, amihez szükséges volt rá. Egyetem után egy évig Ungváron dolgoztam, a szakmámban, aztán más irányba indultam el. De érzem, hogy vissza kell mennem.
Talán a festészetbe is azért vágtam bele, mert hiányzik az alkotói munka.
– Mit preferálsz, a tájképeket vagy a portrékat?
– A hegyvidéket, virágos réteket előszeretettel ábrázolom. Többen kérték, hogy fessek arcképet, de az nem az én műfajom. Maximum sziluetteket szoktam. Még tanulni kell hozzá.
– Anélkül vágtál bele, hogy előtte bármilyen tanfolyamot elvégeztél volna.
– 24 évesen kezdtem próbálkozni, hobbiból. Szerintem bármikor bele lehet vágni valami újba. Nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban vonzott volna a festészet, sőt még az egyetemen sem, amikor saját kezet kaptam néhány projektnél. Későn talált rám ez a szenvedély, de azt mondják, sohasem késő. Sejtem, hogy miért most fejlődött ki. Amikor festek, úgy érzem, gyógyító hatással van rám.
Ez számomra terápia.
Tavaly nyáron elveszítettem a nagymamámat, amit nagyon nehezen viseltem. Egyik este, hulla fáradtan és meggyötörten leültem, és kifestettem magamból az érzéseket. Az a munkám kék égboltot ábrázol egy angyallal és mamám sziluettjével. Akik ismerték, azt mondják, mintha valóban az ő árnyéka lenne. Eleinte, amikor ránéztem a festményre, fájdalom és érthetetlenség lett úrrá rajtam, most viszont nyugalom tölt el, és úgy érzem, ez a legszebb alkotásom.
– Tehát az érzések ihletnek meg?
– Utólag visszanézve, mindegyik festményemhez köthető valami. Egy-egy találkozó, beszélgetés hozta ki belőlem. Videókból tanulok, néha azok alapján kezdek neki egy-egy képnek, de végül mindig valami saját elképzelés kerekedik felül. Nincs még kifejlett stílusom, de a képeimen a virágok dominálnak.
Szívesen viszem fel a lila színt, a legtöbb képembe belecsempészem a levendulát és/vagy a pipacsot.
– Nem gondolkodtál azon, hogy tovább képezd magad?
– De. Viszont nálunk nincsenek ilyen képzések. Legközelebb Budapesten és Lembergben találtam kedvemre valót.
– Megrendelések?
– Miután elkészül egy kép, általában néhány napon belül találok rá alkalmas személyt, akinek odaajándékozhatom. A három kislányt, akik a levendularéten ülnek, a tesóm szülinapja előtt festettem, és arra gondoltam, nekiadom. Hárman vagyunk tesók, azt mondják, olyan, mintha magunkat ábrázoltam volna. Volt, amit egy barátnőmnek adtam az esküvőjére.
Számos az ilyen „véletlen”, így mindig akadt gazdája az alkotásnak.
– Hogy viseled a kritikát?
– Ami nekem nem tetszik, azt soha senki sem látja. Örülnék, ha lenne valaki, aki őszintén megmondaná, milyen is vagyok, elmagyarázná, hogy azért tartom így az ecsetet, mert… Ugyanakkor félek is, hogy eltántorítanak, vagy olyan tanácsot adnak, ami miatt változtatnom kellene, amire nem biztos, hogy már kész vagyok.
Pozitív visszajelzés volt, és jól esett, amikor egyszer egy turista, aki nálunk szállt meg, megkérdezte, hogy van festő a háznál?
Az ebédlőben ugyanis két festményem is függ a falon. Korábban soha senki nem figyelt fel rájuk. Ő szakmabeliként arra kért, ne hagyjam abba. Nagyon jól esett, hogy egy hozzáértő ember mond ilyet, biztatott. Talán azért is jó, hogy nem jártam festőiskolába, mert ott akarva-akaratlanul is rám ragadtak volna a sémák, a tanáraim ecsettartása és vonásai visszatükröződnének.
Simon Rita
