Lapunk hasábjain nemrégiben kimerítően foglalkoztunk az Ukrán Kárpátokban szépen gyarapodó erdei szürkefarkas-állomány helyzetével. Ez egyrészt örvendetes, hiszen az erdők szürke lopakodója, a vadon híres-hírhedt rablólovagja minden vadászember szívét meg tudja dobogtatni, de azért az európai farkas-visszatelepülés (bár egyes vélemények szerint inkább visszatelepítésről van szó) komoly kérdéseket is felvet.
Egyrészt Kárpátalján manapság a zöldek minden követ megmozgatnak, hogy a farkas teljes védettséget élvező „szent tehén” legyen, amire soha semmilyen körülmények között nem emelhet fegyvert a vadász. Nos, ennek okán talán nem lesz hiábavaló bemutatni, hogy Magyarországon, Ausztriában és Lengyelországban mit eredményezett a farkas esztelen pátyolgatása. Előre bocsájtom, mind tudjuk: a farkas nem répával és a hegyi legelők zsenge füvével táplálkozik, tehát oktalanság lenne elvárni tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy tündi-bündi barika. Mi több, kutya sem lesz belőle, ezért ezt elfogadva károkozását nem szabad minden eszközzel – gondolok itt a meglehetősen kegyetlen működésű csapóvasakra, valamint az ember legaljasabb fegyverére, a méregre – megtorolni. El kell fogadnunk, hogy egy csúcsragadozóról van szó, mely minden tekintetben konkurense az embernek, és ehhez mérten kell gyéríteni állományát.
Erre pedig a legetikusabb eszköz a vadászfegyver, és itt le is zárhatjuk a farkaspopuláció korlátozásának mikéntjét.
A farkast viszont foggal-körömmel védő „méregzöldek” arról már kevéssé szeretnek beszélni, hogy mi lesz akkor, ha a farkasból önkorlátozásunk okán kihal az egészséges félelem.
Nos, az alábbi esetek garantáltan nem a bevodkázott vadászok képzeletének termékei, de lássuk, mennyire is „ártalmatlan” a farkas.
2010-ben a kies alsó-ausztriai Puchberg am Scheneeberg településének határában kilenc birkát téptek szét farkasok. A gazdának igen erősen igyekeztek bemagyarázni, hogy az elkövetők kóbor ebek voltak, de a DNS-teszt bebizonyította – bizony farkasok garázdálkodtak. Nemrég, 2018-ban a lengyelországi Keleti-Beszkidekben gyermekekre támadt farkas, több harapott sérülést okozott és mára ott is a DNS-teszt adott bizonyságot arról, hogy az állat nem volt veszett, „csak” éhes, és bizony farkas volt a támadó, nem kóbor kutya. A nyár folyamán pedig a magyarországi Füzér település szélén téptek szét az ordasok egy 150 kilós bikaborjat. Most pedig következik a legdurvább eset, szintén Füzér környékéről. Mintegy jó hete a falutól alig egy óra járásra, a helyi erdész labrador vadászkutyájával végezte szolgálati útját, mikor az eb szimatot fogott és letért gazdája mellől. Szerencséjére szófogadó, engedelmes jószág volt, s
amikor az erdész elkezdte behívni, nyomában minimum 4 farkas loholt.
Az erdész a történtek egy részét telefonjával rögzítette, és a felvételen az a legmegdöbbentőbb, hogy az ordasok az emberi hangra, majd az erdész megjelenésére sem reagáltak pánikba esve. A felvételt elemezve egyes igen tapasztalt magyar vadászok valószínűsítik, hogy ennek oka abban keresendő, hogy a farkasfalka megtanulta: az ember ártalmatlan számára, innen pedig már csak egy lépés, hogy zsákmánynak tekintse.
Az erdész és Nimród nevű ebe szerencsére ép bőrrel úszta meg a kalandot, de fegyvertelenül, a kutyámat védve nem szívesen találkoztam volna a falkával.
A fentiek tehát szépen mutatják, hogy amennyiben a farkasból az extrém védelemmel „kineveljük” az ember iránti egészséges félelmet, akkor semmi jóra nem számíthatunk. Reméljük hát, hogy döntéshozóink e téren megőrzik józan eszüket és nem akarnak majd mindenáron a mára bebizonyosodottan téves, nyugat-európai mintához alkalmazkodni.
M. I.
