Érzékeny, vidám és őszinte. Lendületes, nem tud tétlenül ülni. Fiatal édesanya, zenész, menedzser, kisvállalkozó. Erős kézzel irányít, viselkedése mégis kellemes és kiegyensúlyozott. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bacsinszky Ágnes fuvolista, a Megyei Filharmónia művészeti vezetője.
– Orvoscsaládban nevelkedett, több lehetőség állt ön előtt, miért választotta a zenét?
– Első osztályos koromban az egyik mostani kolléganőm édesanyja ellátogatott hozzánk, a 10-es iskolába. A csellóra próbálta rábeszélni a gyerekeket, és engem is megszólított, megjegyezte, milyen szép ujjaim vannak. Hazamentem, és közöltem anyukámmal, hogy csellista leszek. Ő viszont lebeszélt róla azzal az indokkal, hogy ez a hangszer túl nagy nekem, válasszak valami kisebbet, amit egyedül is bírok cipelni. Az unokatestvérem fuvolán játszott, akkor volt harmadéves a zeneszakközépben. Szüksége volt egy kisdiákra, akivel a pedagógiai gyakorlatot végezheti. Így kezdtem el fuvolázni, két év után pedig beiratkoztam a zeneiskolába. Már akkor biztos voltam abban, hogy zenész leszek.
– Az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola után Lembergben tanult. Nem fordult meg a fejében, hogy ott telepedik le?
– Négy éve annak, hogy Lembergben megszereztem a mesterfokot. Lokálpatrióta vagyok, nagyon szeretem Ungvárt, nem vágyok innen sehová. Kárpátalja az otthonom. Imádok utazni, de alig várom, hogy egy kis idő után hazajöjjek.
– Mitől lesz valaki jó zenész?
– Ha képes kimutatni az érzéseit. Még ha minden hang a helyén van, ha hibátlan a technikája, de érzelem nincs benne, üres az egész.
– Mikor állt munkába a filharmóniában?
– 2009-től dolgozom. Már a szakközépiskola alatt állást ajánlottak a fúvós zenekarban. Három éve a szimfonikus zenekarban játszom. Két éve pedig megkaptam a művészeti vezető kinevezést.
– Hogyan érintette az előléptetés?
– Egyáltalán nem számítottam rá. Az egyik nap behívott az igazgató, és közölte velem a hírt, hogy megüresedett a művészeti vezetői állás. Egyéves volt a kisfiam, gondolkodnom kellett, hogy elfogadjam-e. Két hónapom volt rá, ugyanis először kéthónapos próbaidőn, a végén pedig alkalmassági vizsgán estem át. Sikerült teljesíteni, megkaptam az állást, azóta is igyekszem helytállni. Megértettem, hogy nagyon sokat kell tanulnom, hiszen ez a beosztás rengeteg szervezéssel, menedzseléssel, rohangálással jár, kommunikációs kihívások elé állít. Korábban csak zenélnem kellett egész nap, most viszont állandóan nyomon kell követnem az eseményeket, támogatókat keresek, fesztiválokat rendezek, zenészeket szervezek be, ha kell, egyeztetek a zenekarok vezetőivel a programjaikról, szóval igazából A-tól Z-ig minden beletartozik.
– Könnyen szót ért az emberekkel?
– Igen. Nem esik nehezemre megtalálni a közös nevezőt. Gyerekkorom óta szerettem a figyelem középpontjában lenni, élveztem, ha sok a teendőm.
– Mikor áll vissza a filharmónia a régi kerékvágásba?
– Hamarosan. Augusztus elején szeretnénk egy mini szabadtéri fesztiválsorozatot. Egy héten keresztül mindennap más zenekar tartana koncertet az épület előtt. Egy kis ízelítő lenne az őszi szezonnyitás előtt, és remélhetőleg az emberek is örülnének, hogy újra hallhatnak minket. Azt tervezzük – ha a járványügyi helyzet is megengedi –, hogy szeptembertől gőzerővel működnénk, a szokásos rendezvényeinket megtartanánk, lehetőleg már bent az épületben.
– Ennyi elfoglaltság mellett másra is jut ideje?
– Azt vallom, mindenre van időnk, amire szeretnénk. A helyes időbeosztástól függ. A munka mellett otthon is helyt kell állnom édesanyaként, fiatal nőként, és zenészként még gyakorolnom is kell. Nem szeretek egy helyben ülni. Elvégeztem egy szempillaépítő tanfolyamot, de rájöttem, hogy az nem nekem való. Ha elfárad a kezem és remegni kezd, már nem tudok dolgozni. Nemrég beindítottam egy saját üzletet is, online ruhakereskedéssel foglalkozom. Már régóta szerettem volna valami sajátot, valami teljesen eltérőt attól, amit eddig csináltam. A ruhák, a divat a gyengéim.
– Mi az, ami kikapcsolja, miután túlpörög?
– Szeretek sétálni, csak úgy leülni egy kávéra az Ung-parton, biciklizni a gyermekemmel, a természetben lenni.
– A kisfia örökmozgó.
– A karantén idején szerencsére nagyon sok időt tudtunk együtt tölteni. Az ovi sem működött, és nekünk sem kellett bejárni a filharmóniába. A családban sok gyerek van, a testvéremnek kettő, illetve apukámnak is van egy ötéves kisfia, tehát van kivel szórakozni. Andris hihetetlenül anyás. Magyar fiúnak tartja magát, de beszél oroszul és ukránul is. Ügyes és aktív, ám a zenélést még nem próbáltuk ki. Egyelőre inkább a sportra koncentrálunk, futballozni jár most. Rengeteg energiája van, muszáj valahol levezetni. Az is fontos, hogy újra közösségben legyen, mert amióta nincs ovi, szinte teljesen elszokott a kortársaitól. Szigorúan állok a kisfiamhoz, ha valamit elkezdett, abba adjon bele mindent, de nem akarok ráerőltetni semmit. Titkon szeretném, ha sebész válna belőle, mint édesapámból. Lenne, aki segítsen neki, aki ellátja tapasztalattal, de ez az ő döntése lesz.
– Odafigyel a testedzésre.
– Régóta járok edzőterembe. Szülés után egy ideig abbamaradt a rendszeres mozgás, aztán újra visszarázódtam. Most ismét egy több hónapos kihagyásnál tartok, és már nagyon nehezen viselem. Nem tudom hol levezetni az energiámat, szükségem van az aktív mozgásra. Gyerekkorom óta ehhez vagyok hozzászokva. Teniszeztem. Apukám a szovjet válogatottban is versenyzett e sportágban, ezért a nővéremmel minket is megtanított. Síelni, futni, táncolni jártam. Kipróbáltam a jógát is, de számomra az edzőterem, a dinamikus mozdulatok a legtesthezállóbbak.
– Oda van a kutyákért.
– Amióta csak az eszemet tudom, tartottunk kutyust. Most egy hathónapos tacskóm van, Ropi. Régen apukám kutyaidomítással foglalkozott, illetve kiállításokra is járt. Ez amolyan hobbija volt, így a kutyák jelenléte számunkra is természetessé vált. Ha nincs eb, üres a ház.
– Milyen tervei vannak még?
– Mindig vannak kisebb céljaim, amit fokozatosan megvalósítok a munkahelyemen és a magánéletemben is. Egyik barátnőmmel már rég dolgozunk egy projekten. Hamarosan, remélem, sikerül tető alá hozni, de erről még nem szeretnék részleteket megosztani. Ő is zenész, de nem Ungváron él.
– Mi tudja feldühíteni?
– Nem szeretem a tisztességtelen embereket.
– Könnyen kiszűri az ilyeneket?
– Igen, nagyon is. Művészként nagyon kifinomult érzékem van az ilyesmihez is.
– Sok közeli barátja van?
– Nem. Az élet megtanított arra, hogy nem érdemes mindenkit közel engedni magamhoz. Régebben sokkal nyitottabb voltam. Két legjobb barátnőm van, akik külföldön élnek, de velük mindent megbeszélek, és bármikor számíthatok rájuk.
– Mivel lehet kihozni a sodrából?
– Apróságokkal is. Lobbanékony vagyok, sokszor hirtelen cselekszem, pár perccel később pedig megyek elnézést kérni.
– Tehát nem esik nehezére belátni a hibáját?
– Nem. Nem esik le a kalap a fejemről, ha bocsánatot kell kérni.
– Szokott rágódni a történéseken?
– Igen, nagyon. Állandóan morfondírozok valamin, olykor túl is bonyolítom a dolgokat.
– Hogy bírja a kritikát?
– Nem túl jól. De már megszoktam. A mi családunkban mindenki meghallgatja a másikat, és jobbító szándékkal kritizál is olykor. Én is. És már a kisfiam is kezdi, pedig még csak négyéves. A konstruktív megjegyzésekre viszont szükségem van a hozzáértőktől.
– Mire tanította meg Önt az élet?
– Arra, hogy nem kell mindenen idegeskedni. Sokat vállalok és állandóan pörgök, ha valami nem úgy sikerül, stresszelek. De ez nem jó, és erről le kell szokni.
– Jellemző Önre a pontosság?
– Abszolút. Általában korábban érkezem az alkalmakra, és a határidőket is tartom. A precizitás már más kérdés, abban néha, „művészire” veszem a figurát. Ha csinálok valamit, abba biztos beleviszek egy kis kreativitást. Imádok főzni, a tálalás esztétikájára odafigyelek. Kézműveskedem, azzal is nagyon szeretek bíbelődni, kikapcsol.
Simon Rita
